Az olaszok próbálnak derűlátóak maradni – mondja a kint élő kanizsai Bányai Maja

A hely, ahol a fiatalasszony lakik férjével és két kisgyermekével, Lombardia után az egyik legfertőzöttebb környéknek számít Olaszországban. A Velence közeli, festőien szép Lughetto Di Campagna Lupia-ban január elején még a megszokott mederben folyt az élet – mondta Bányai Maja, aki levélben számolt be az olaszországi koronavírus-helyzetről.

– Az év elején még csak híreket hallottunk erről a vírusról, ma pedig már ott tartunk, szűk két hónap után, hogy az utcára is alig mehetünk ki. Ez március 8. óta tart – írta Maja. – Csak akkor teheti ki valaki – egy ember, nem pedig az egész család – a lábát a lakásából, ha a kutyát ki kell vinni, vagy ha heti egy alkalommal vásárolni megy. Nem távolra: csak kétszáz méteres körzetben lehet ezt megtenni. Ha az idős hozzátartozóknak kell venni valamit, nem találkozhatunk velük. Nincs ölelés, nincs kézfogás, csak az étellel teli táskát lehet az ajtajuk előtt hagyni. Szerencsére az én anyósom velünk lakik, és ő nagyon jól tartja magát, noha 77 éves. Süt, főz, takarít, van saját konyhakertje. Nagyon örülünk, hogy velünk lakik a mama, és nem maradt magára ebben a helyzetben. A férjemmel, Galesso Francescóval, a 4 és fél éves kislányunkkal, Isabellel és a 2 és fél éves kisfiúnkkal, Manuellel kertes házban lakunk, ami ad némi szabadságot a gyerekeknek. Két hete ki sem mozdulok velük itthonról. A férjemnek eddig dolgoznia kellett, egy bőrdíszműgyára van. Ám a miniszterelnökünk, Giuseppe Conte elrendelte, hogy e hét szerdától be kell zárni minden olyan gyárat, vállalkozást, aminek az üzemeltetése nem életbevágóan fontos. Ha valaki nem teszi, hatezer euróra megbüntetik – számolt be róla Bányai Maja.

Hozzátette, hogy sokszor látja gondterheltnek a férjét is, pedig alapvetően derűsek és optimisták mindannyian.

– Igyekszünk derűlátóak lenni, de már semmi sem lesz olyan, mint a vírus előtti időben, akárhogy is szeretnénk – folytatta Maja. – A gyermekeinket féltjük a legjobban, s én a férjemet is. Mindig velük szeretnék maradni, de akaratlanul is motoszkál bennem, hogy elveszíthetem őket. A Németországban, valamint a Magyarországon élő nővéreimért, Nikiért és Héráért is aggódom. Ahogy az édesanyámért is, aki egy idősotthonban lakik Nagykanizsán. Augusztus óta nem láttam a családomat. Ki tudja, mikor találkozunk újra?

Maja azt mondta: mindennek ellenére mégis próbálnak pozitívak maradni. Habár sok szomorú dolog történik Olaszországban, sok jó is. Az emberek előnyükre változtak: még jobban összetartanak. Mindenki félti a családját, a szeretteit, ezért erősebben mutatja ki a szeretetét a másik iránt. Nagy beszélgetésekre, találkozásokra – ami az olasz életformának természetes velejárója – most jó ideig nem kerülhet sor. Az internetes kapcsolattartás valamelyest enyhíti a hiányérzetet. De csak kicsit. A fiatal anyuka szerint egyelőre még nem látják, még csak nem is sejtik Olaszországban, mikor lesz vége ennek az egésznek…