Szabadics Zoltán, a Holnapocska tábor vezetője mesélt nekünk az elmúlt évtizedről

Zalaszabarban, a Holnapocska tábor bázisán, autentikus környezetben találkoztunk Szabadics Zoltánnal. A sikeres vállalkozó a tőle megszokott szerénységgel beszélt az eltelt évtizedről, amibe a keserűség mellett öröm is vegyült.

Bár ő vette át a megtiszteltetést jelentő díjat, közös akarat és támogatás húzódik mögötte. Azt, hogy elindult egy úton, s fontos értékeket kapott, édesapjának, Szabadics Józsefnek köszönheti. Ugyancsak rengeteg erővel tölti fel nap mint nap felesége, Szabadicsné Rádi Éva, ahogyan öt fia is. Ők mindannyian arra „nevelték”, hogy sikeres vállalkozóként a lehetőségei szerint adjon vissza valamit a társadalomnak.

– Épp tíz éve szociálisan hátrányos helyzetben lévő gyerekeknek indítottuk el a tábort Évával, olyanoknak, akiknek a szülei nem tehették meg, hogy bármilyen foglalkozásra is befizessék csemetéjüket. Aztán a kisfiam, Józsika beteg lett.

S a Jóisten megváltoztatta szemléletüket. Rájöttek, hogy az egészséges gyerekeknek szóló táborban a betegséggel küszködők nem mindig érzik jól magukat, nem ugyanolyan a hangulatuk, a terhelhetőségük.

– Józsikát elvittük a Bátor táborba, mely teljesen másképp hatott rá, felszabadult volt, jobb kedve lett, néhány napig még gyógyszert sem kellett szednie – mesélt tovább. – Ekkor döntöttük el, hogy szervezünk a daganatos betegségben szenvedőknek egy ahhoz hasonló foglalkozást, nem a Bátor tábor ellen, hanem mellette. Szerettünk volna több játékot és kalandot adni a fiataloknak. Ráadásul a zalaszabari élményt azzal gazdagítottuk, hogy a gyerekek egészséges társaikkal is találkoztak. Egyfajta speciális konfliktushelyzetet is teremtettünk, hiszen gyakran megkérdezték őket, miért kopaszok, miért borítják hegek a testüket. Ezzel a helyzettel később, a kezelések után az iskolába visszatérve amúgy is szembesültek volna, ám ott, a táborban sokkal könnyedebben lereagálhatták. Szép lassan, szinte észrevétlenül, a hangsúly az egészségügyi problémával küzdőkre helyeződött át, s minden évben mások kerestek meg. Jöttek a szívbetegek, a transzplantáción átesett fiatalok. Később érkeztek a siketek, a traumások, a balesetekben megsérültek, a cukorbetegek, a tüdőbetegséggel küzdők, legutóbb a reumatikus betegséggel élők.

Zoltán óriási előrelépésnek tartotta, amikor az Erzsébet a Kárpát-medencei Gyermekekért Alapítvány befogadta a Holnapocskát, hiszen az Erzsébet-táborok keretei közt s finanszírozásában Gyógyító Szent Erzsébet-táborként működhetnek.

– A nevetés, a játék és a kaland gyógyít – vallja. – Nyilván pusztán a tábori léttől nem gyógyulnak meg, de az élményekkel bizonyítottan erőt adunk a kezelésekhez, a talpra álláshoz. Az évek alatt rengeteg önkéntes és dolgozó segítette a munkánkat, akik ugyancsak részei a kitüntetésünknek. Az építőipari vállalkozásunk mellett sajnos egyre kevesebb időt tudunk a gyerekek között tölteni, de a feleségemmel gyakran ott vagyunk a tábortűznél, ami mindig kivételes érzés. Megtanultuk: ezek a fiatalok soha nem kérdezik meg, meggyógyulnak-e, mert nekik ez evidencia. A mai, olykor önző társadalom sokat tanulhatna tőlük. Őket nézve átértékelődnek a társas kapcsolatok, hiszen ők igazán megbecsülik az élet minden pillanatát, észreveszik a másik apró rezdüléseit is. Célunk, hogy akinek lehet, adjuk meg a kalandok lehetőségét, s ha csak egy hétig is, de felejtsen el mindent, ami nyomasztja, és élvezze az életet.

Zoltán egykor hivatásos katonaként kezdte, ám leszerelt, mert nem látott megfelelő jövőképet. Most az új honvédelmi reformot rendkívüli hívószóként élte meg, önként jelentkezett tartalékosnak, és a Keszthelyi járás parancsnokaként a század felállításán dolgozik.