2018.10.27. 15:30
Középkori lovagokként versenyeztek Iharosberényben
Talpig vasba öltözött középkori lovagok teljes erőbedobással feszülnek egymásnak a csatatéren. Nem kímélik egymást: a kardok és az alabárdok tényleg lesújtanak, rúgni, lökni is ér, a végcél az, hogy az ellenfél a földre kerüljön, vagy sikerüljön minél több találatot bevinni neki. Nincs koreográfia és cinkos összekacsintás sem, mindenki úgy küzd, ahogy bír. A lényeg: a győzelem.
Az alabárdos küzdelem ijesztő és nem is veszélytelen: érdemes a közönségnek is figyelni, mert a fegyver messzire elér Fotó: Szakony Attila/Zalai Hírlap
A buhurt több hagyományőrzésnél
Ez a buhurt, ami a látszat ellenére nem pusztán történelmi hagyományőrzés és nem is show-műsor, hanem a hagyományőrzés és napjaink modern küzdősportjainak látványos egyvelege. E viszonylag fiatal sportág művelői mérték össze erejüket, ügyességüket nemrég Iharosberényben, a Banderium Hungarorum által szervezett III. Inkey Gáspár Vívóversenyen.
– Három éve rendeztük meg először a vívóversenyt, amit azért neveztünk el Inkey Gáspár kegyúrról, az iharosberényi kastély építtetőjéről, mert az ő regnálása idején indult a térség jelentős fejlődésnek, s úgy gondoltuk, személye az utókor számára is példa lehet – hallottuk Józsa Tibortól, a Banderium Hungarorum vezetőjétől. – A rendezvény aktív résztvevője 85 fő, a mezőny egyharmada külföldről, Romániából, Szerbiából, Szlovákiából, Horvátországból, Ausztriából és Csehországból érkezett. Maga a sport neve, a buhurt kifejezés eredetileg a lovagi tornák azon részére vonatkozott, amikor a lovagok csoportosan küzdöttek meg egymással. Ebben az ellenfeleket nem megölni kellett, hanem csak foglyul ejteni vagy harcképtelenné tenni, a küzdelem feladására kényszeríteni, lelökni a lóról, esetleg gyalogosan felborítani. Tehát történelmi gyökere ennyiben van, viszont maga a küzdelem full contact, ebben tehát a modern küzdősportokat idézi. Úgy is készülnek rá a versenyzők, sokan közülük gyúrnak, edzőterembe járnak, a testi képességeiket fejlesztik, és folyamatosan gyakorolják a bajvívást is.
E sorok szerzője számára a legijesztőbbnek nem a kardokkal, hanem az alabárdokkal vívott küzdelem tűnt. Az egyik párharcnak volt olyan része, amikor a harcos a másik sisakját ütögette, fegyverével gyorsan és többször lesújtva. A szenvedő fél ettől láthatóan meg is ingott kicsit…
– Egy alabárd 3,5 kilós és hosszú nyélen nyugszik, ami azt jelenti, hogy nagy az erőkara – magyarázta Józsa Tibor. – Komoly ütéseket lehet vele bevinni, így volt itt már ájulás, agyrázkódás is. Pedig szigorúak a feltételek: minden fegyvert mérünk, úgy súlyra, mint hosszúságra, ezek fontosak az egyenlő esélyek biztosítása és a balesetvédelem miatt. Az ellenőrzött fegyvereket felmatricázzuk, ami nem ilyen, az nem vehet részt az összecsapásban.
Hölgyek is űzhetik
A buhurtot nemcsak férfiak űzhetik, hanem hölgyek is – és űzik is. A fővárosban élő Gulyás Anna „virágos lélekkel” vetette bele magát a harcias sportágba.
– Jó pár éve van a buhurtnak női szakasza is – bocsátotta előre. – Én már több mint 10 éve foglalkozom hagyományőrzéssel, s mindig is érdekelt a küzdelem. Jártam vívóedzésekre, s így lassan rákaptam a buhurtra. Civilként tetoválással foglalkozom, és egy kertészetben dolgozom. A lányok küzdelme alapjaiban különbözik a fiúkétól. Mi kisebb súlyt bírunk el, mint ők, ahhoz viszont, hogy ugyanolyan izomzatunk legyen, mint a férfiaknak, sokkal többet kell edzenünk.
A verseny győztese
A végső küzdelem Ujvári Ádám és Kendrei Zsolt között zajlott le. Habár utóbbi hősiesen harcolt, s eközben még egy vérző sebet is kapott az arcán, a vívóversenyt a budapesti Ujvári Ádám nyerte meg.
– Öt éve foglalkozom komolyabban a buhurttal – árulta el a fiatal férfi, aki a Magyar Buhurt Szövetség kapitánya és nem mellesleg elemző egy bankban. (Elmondta, színes a buhurtimádók repertoárja, vannak köztük jogászok, virágkereskedők és ötvösök is…) – Mint szerintem itt mindenki, én is a történelmi hagyományőrzésből indultam el társaimmal, a Ferreus Lupus Történelmi Vívócsapat és Sportegyesület tagjaival együtt, de mindnyájan a vívással akartunk komolyabban foglalkozni. Akkor érzékeltük, hogy Kelet-Európában egyre népszerűbb a buhurt, s az tetszett meg benne, hogy itt nincs koreográfia, csak igazi küzdés, improvizáció, illetve professzionális sportágként űzhető. Azóta kizárólag ez létezik számunkra. Szigorú értelemben véve a buhurt azért sem vegytiszta hagyományőrzés, mert a felszereléseinkben történtek módosítások annak érdekében, hogy megfeleljenek a sportág követelményeinek. De maga a verseny hangulata, ahogy mozgunk a páncélzatban, mégiscsak a középkori lovagi tornákat idézi, hiszen a bajvívás ugyanilyen keretek között zajlott.
Ádámnak a vívóversenyen 7 ellenfelet kellett legyőznie ahhoz, hogy végül őt hirdethessék ki a torna, pontosabban az adott kategória győzteseként. No és persze önmagát…
– Egy komplett páncélzat súlya 30-40 kiló, a fegyver és a pajzs másfél-másfél kilós, a sisakban pedig kevés a levegő, és alig látni ki belőle – magyarázta. – Mindez együtt komoly fizikai megterhelést jelent, úgyhogy amikor az ember egy ilyen hosszabb tornán részt vesz, azon a napon keveset eszik, hiszen tele gyomorral nem lehet harcolni, mozogni. Ráadásul általában nem egy kategóriában versenyzünk, hanem többen, és ha véget ér az egyik, fél óra pihenő után jön a következő. Hogy mi a fontosabb: a testi erő vagy a taktika? Ma már a mezőny erőnléti szempontból nagyon együtt van, ezért inkább az a döntő, ki milyen harci stratégiát választ: folyamatosan megy előre és támad, vagy épp ellenkezőleg, kivárja a támadásokat és kontrából mindig vissza-visszavág, esetleg a közelharcot erőlteti, megpróbál ütni, rúgni, vagy inkább távolról csap oda a kardjával – rengeteg a lehetőség. A buhurtban valójában az a kunszt, hogy az adott ellenfélhez megtaláljuk azt a módszert, ami a legcélravezetőbb.
