Kováts Ferenc életáldozata: Szeretetből szenvedni

Dombormű készült róla

Az idézet a Kováts Ferenc áldozópap bronz domborművét tartó mészkőoszlopon olvasható. Az emlékművet a vértanú pálos rendi szerzetes égi születésnapjának 60. évfordulóján avatták fel a megyeszékhelyi Jézus Szíve-templom melletti Mindszenty-kertben. A zalaegerszegi származású atya alig több mint 26 évesen, 1958 októberében halt meg, miután a kommunista államvédelmisek több alkalommal is félholtra verték. Végső nyugalomra nem messze innen, az olai temetőben – és persze odafönt, a vértanúk között – lelt. Az emlékoszlopra vésett imát Kováts Ferenc 1956. október 17-i prédikációjában mondta el a gencsapáti templomban, ahol káplánként szolgált.

„Szeretetből szenvedni”

A mártír áldozópapról unokaöccse, Kapiller Ferenc írt dokumentumokra alapozott, „lelki naplójából” és prédikációiból is bőségesen merítő könyvet, melynek címe hűen tükrözi a gencsapáti káplán szolgálatát és életáldozatát. „Szeretetből szenvedni”.

Kováts Ferenc gyógyíthatatlan betegségben, súlyos szenvedések közepette halt meg 1958. október 7-én a zalaegerszegi szülői házban. Akik ismerték, úgy emlékeznek rá, rejtőzködő, szent életű ember volt.

Talán égi jel, hogy édesapja, id. Kováts Ferenc 1902. október 4-én, Assisi Szent Ferenc napján született Zalaegerszegen, majd apja súlyos betegsége miatt már fiatalon átvette a családi birtok kezelését. Hívő emberként aktívan részt vett a helyi egyházi életben, a főplébánián, Mindszenty József idejében, egyházközségi képviselőtag volt, vállalva ennek minden hátrányát. A családfő üldöztetése később „átszármazott” a gyerekekre is, olvasható Kapiller Ferenc írásában.

Az ifjabb Kováts Ferenc 1932. május 24-én született, a család harmadik gyermekeként, s a négy elemi után a Deák Ferenc Gimnáziumba került. Az igazgató gyakran hívatta az irodájába és követelte, vegye le a Mindszenty-keresztet a ruhájáról, amit állandóan viselt. Nem vette le.

Nem is végezhette el az iskolát Zalaegerszegen, szülei ezért 1949-ben beíratták a Premontrei Gimnázium „maradékából” alakult kisszemináriumi érettségiző évfolyamba – annak ellenére is, hogy az ott megszerezhető érettségit az állam nem ismerte el.

Aztán megkapta a papi hivatást. 1955-ben, utolsó szemináriumi tanévének kezdetén ezt írta naplójába: „Kérem a szenvedni tudás kegyelmét Érette, hogy engesztelhessem Szentséges Szívét. Kérem, hogy minden apróságban meglássam az Ő keresztjét. A lelki szárazságban is! Engesztelésül vállaljam!”

Kováts Ferenc máriás pap volt, ahogyan Kapiller Ferenc írja, a kezdetektől az utolsó napokig Mária, az Istenszülő volt erős támasza. A Szűz rajongó tiszteletét a szülői házból hozta magával, amely találkozott a szeminárium máriás lelkületével. Kalamár Ernő spirituális, prefektus megeskette az évfolyamot, mindannyian Mária Szent Szívének ajánlották fel magukat, és megfogadták, hogy a kommunizmussal nem egyezkednek. Kováts Ferenc hű maradt ehhez. Sőt, az életét adta ezért: hitéért és hazájáért.

Egy 1950-es, húsvét előtti lelkigyakorlatában így fogalmazott: „A legnagyobb, legerősebb védelmi eszköz a kegyelmi élet. Hatalmas védelem a Boldogságos Szűzanya. Ő édesanyám, s általa nyerek minden kegyelmet. Ha valami nem sikerül lelkiéletemben, az azért van, mert kevés volt benne Máriából. Ma is elsősorban Máriát, Mária ünnepeit akarják kiölni a magyar szívekből.”

Ahogyan írta, „június 9-én (Úrnapján) lettem Remete Szent Pál fiává.” A győri szemináriumban találkozott P. Máthé Péter örökfogadalmas pálos szerzetessel, s a krisztusi igazság fényénél készült hivatását betölteni: „szeretetből szenvedni”.

„Az Úr papja lettem! – Szinte nem is tudom felfogni, mit jelent ez”, írta június 19-én, miután június 17-én megkapta a Krisztus rendelte papi hivatás metafizikai pecsétjét a szombathelyi székesegyházban. Jelmondatát János első leveléből vette: „Szeretet az Isten”, az újmisés szentkép aljára pedig ez a Mária-fohász került: „Szűz Mária édes Szíve, légy az én menedékem!” A szentelés után egy héttel, június 24-én mondta el újmiséjét Zalaegerszegen, az olai plébániatemplomban. Ott, ahol mennyei születésnapjának 60. évfordulóján a Szabolcs Péter szobrászművész által készített dombormű szentelésével és avatásával hagytak földi nyomot utána.

Ferenc Gencsapátiba került káplánnak, ahol az egyházközségi képviselő-testület – megnehezítve a beilleszkedését – rögtön az adószedés feladatát bízta rá, ám a hívek hamar fölismerték benne az önmagával szemben szigorú, nagyszívű, tiszta jellemű embert, s a gyerekek – hittanosok, ministránsok – is gyorsan megszerették, ő pedig minden alkalmat megragadott, hogy Isten szavát közvetítse nekik. Diavetítésekre hívta őket, saját pénzén ajándékkönyveket vásárolt nekik, s ministránsainak bőrfocit is vett.

1956 őszén

Aztán eljött 1956 ősze. A szabadság reménye, majd a tankok moraja. Újévkor így prédikált: „… a gyűlölet vakító lángja a betlehemi fénnyel szemben tehetetlen maradt. Tehetetlen a gyűlölet, a bosszú, az istentelenség. Jó ezt tudni, jó erről megemlékezni, hogy Jézus jászolánál ne zavarja lelkünk békéjét a világ gonoszsága. Elmúlik mindez, elmúlnak az üldözők Heródestől Sztálinig és azon túl, és velük együtt kialszik a gyűlölet tüze is; de megmarad az Isten irgalmassága és Betlehem mindent átjáró, mindent betöltő fénye: Krisztus szeretete!”

S mintha meglátta, tudta volna sorsát, március 3-án ezt mondta: „Az Emberfiának szenvednie kell, mert ez a szeretet mértéke. Nincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért.”

1956 gyászos novembere után – az akkori szóhasználattal – disszidensek, de inkább: a megtorlás elől menekülök sorát segítette, hogy Nyugatra jussanak. Az egyik útvonal Gencsen keresztül, a Bucsu és Bozsok közötti erdősön át vezetett. Ezt Ferenc taposta ki, s vitt, akit tudott. Ezután a karhatalom emberei egyre többet zaklatták. Aztán elkapták, többször is megverték. Az ÁVH-nál egy alkalommal „valaki” fültanúja volt a káplán ütlegelésének, s hallotta, hogy az egyik tiszt rászólt a társára: „Ne üsd, ne rúgd tovább, nem mozog! Nem látod, hogy nem lesz már belőle ember?” Akkor az arcát, a nyakát, a gerincét, a veséjét és a gyomrát szétrugdosták, halálra verték a kommunisták, bár sorsa néhány hónappal később teljesedett be…

Családjának csak akkor vallotta be, mi történt vele, amikor felfedezték rajta a kék-zöld foltokat. De addig is híven szolgált, akkor is, amikor misézés közben elfogta a gyengeség, s kezéből kiejtette az ostyát, és arcán végtelen fájdalommal próbált letérdelni, hogy fölvegye Krisztus Testét…

Varjas Győző kanonok-plébános szerint „Ferit nem pasztorációs okok miatt bántották: édesapja után kiszemelt áldozat volt.” Valószínű, hogy ez az örökség lehetett az „ősok”, de Kováts Ferenc „saját jogon” is kiválthatta a hatalom gyűlöletét. Ahogyan Kapiller Ferenc írja: „Nem tudjuk, mennyire maradtak titokban a határszöktetések, de tény, hogy a nyomozók emberei eljutottak az osztrák menekülttáborokba, s érdeklődtek a szöktetők személye felől. Volt, aki levélben – nyílt lapon – köszönte meg a segítséget… Nincs adatunk arról, hogy mennyit tudtak a pálos szerzetességgel kapcsolatban, de ha kiderült valakiről, hogy pálos, elegendő ok volt a támadásra. Őket tartották a legveszélyesebbeknek a jezsuiták után.”

Ferenc, a sok verés után, ’58 júliusában a soproni kórházba került. Ott a szokásos orvosi vizsgálatok után megállapították – tévesen –, hogy tuberculotikus eredetű vizes hashártyagyulladásról van szó, amiből „teljesen és biztosan meg fog gyógyulni”. A szövettani vizsgálat eredménye mást mutatott: daganatos eredetű hashártyagyulladás, sarcoma, a beteg menthetetlen; a kezelés csak a fájdalom csillapítására és a szív erősítésére szolgál. Lehet, nem volt szabad megmenteni, véli dr. Márfi Gyula veszprémi érsek.

Az áldozópapot augusztus 25- én bocsátották el a kórházból, a püspök kocsiján hozták haza Zalaegerszegre, a szülőkhöz. P. Kovács Lajos, Bánk atya, plébániájuk káplánja, naponta jött s megáldoztatta. Ferenc utolsó kérése az volt, hogy misézhessen a szobájában, s a püspöki hivatal soron kívül engedélyezte ezt. Bánk atya fogta egyik kezével a kelyhet, a másikkal vezette Ferenc kezét, a liturgikus szöveget pedig végig együtt mondták. Utána még öt napig élt; hosszú készülése volt ez az öt nap a halálra. A mártír pap azt akarta: „Úgy temessetek el, hogy utána ne bolygassatok; a sírkövön látni lehessen, hogy pap vagyok...”

Kováts Ferenc Szűz Máriának felajánlott életét 1958. október 7-én, Rózsafüzér Királynője napján adta vissza az Úrnak.

Márfi Gyula veszprémi érsek szentmisét tartott

A mementó megáldását megelőző szentmisén Márfi Gyula veszprémi érsek azt mondta: „Ha megrendülten is, de megbékélt lélekkel ajánljuk testvérünk lelkét a mennyei Atya szeretetébe, és imádkozunk azért, hogy azok között lehessen, akik a Bárányt kísérik mindenhová. Akik új éneket énekelnek az égben, amit földi ember nem képes megtanulni”. A főpap prédikációjában a keresztényüldözéseket vette sorra a 17. századtól napjainkig Kováts Ferenc testvér vértanúsága kapcsán. Mint mondta: nemcsak a középkorban és a kommunizmus idején, hanem napjainkban is sok helyen éri üldözés a keresztényeket.

Csóka János pálos tartományfőnök Kováts Ferenc mennyei születésnapjának 60. évfordulójára írt levelét Ocsovai Grácián ferences szerzetes, plébános olvasta fel. A vértanúsággal fiatalon beteljesedett életre emlékezve a tartományfőnök kiemelte: rendjük vértanúi közt tartják számon a pálos atyát. „Kováts Ferenc életét felidézve megcsodálhatjuk Isten szeretetét, kegyelmét, amelyre ő igent mondott, s amellyel mindvégig együttműködött, és így életében és halálában is Jézus Krisztushoz vált hasonlóvá”, fogalmazott a tartományfőnök.

Vigh László országgyűlési képviselő, miniszteri biztos pedig emlékező beszédében leszögezte: Kováts Ferenc életútjának megismerése értette meg vele, mit jelent „szeretetből szenvedni”. Arra gondolhatott, tette hozzá, hogy mindazért, ami fontos nekünk is – hit, család és nemzet –, érdemes szenvedni és áldozatokat hozni. – Életét adta a hitéért, életét adta azért, hogy sok-sok menekülő család életét megmentse – tette hozzá.

Kováts Ferencet 1958. október 9-én hatvan pap és hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára. Koporsóját a paptársak vitték a nyughelyig, egymást váltva. Ott hangzott el: „Hozzá imádkozzatok, ne érte!”

Csóka János levele segít Kováts Ferenc életáldozatának megértésében: „A pálos élet és lelkiség, hűség és mély kapcsolat Krisztussal, s az élet szenvedéseinek elfogadása, elhordozása (…) Hisszük, imádságos, Isten és ember iránti szeretetben való élete és áldozata nem volt hiábavaló. Ő így kapcsolódott a kereszten szenvedő Jézushoz, aki azzal váltotta meg a világot, hogy mindvégig szerette az Atyát, és vállalta értünk a szenvedést. A kereszten nem tett semmit, csak szeretett.”