Véráldozatok és ellentámadás: 1918 első felének hadi eseményei

A Szovjet-Oroszországgal, 1917 végétől folytatott béketárgyalásokat fegyveres összetűzések kísérték a keleti fronton. Az Osztrák-Magyar Monarchia, hogy minél jobb tárgyalási pozíciót csikarjon ki magának, 1918. február 9-én különbékét kötött az ellenforradalmi Ukrán Radával: a Monarchia területi áldozatokra is hajlandó volt az ukrán élelmiszer-szállítmányokért, így lemondott a formálódó Ukrajna javára a cholmi térségről. De a Radával megkötött különbéke felbőszítette Lenin követeit, így megszakították a tárgyalásokat. Ez pedig kapóra jött a végre-valahára területi nyereségért, zsíros orosz földekért ácsingózó németeknek, akik február 18-án megindították a Linsingen tábornok vezette hadseregüket az ukrán térség ellen: 1918. március első napján már Kijev utcáin csattogtak a német bakancsok. Ugyanakkor a 10. német hadsereg Orsa és Mogiljov térségébe tört be, míg szintén német támadást kapott Pszkov és a Pejpusz-tó vidéke is. Ez-alatt a 8. német hadsereg megszállta a Baltikumot.

A Monarchia is bekapcsolódott a támadásba, elsősorban a gazdag ukrán gabonatermő vidékek megszerzése lebegett a szemünk előtt. A Böhm-Ermolli tábornok vezette 2. hadsereg 1918. február 28-án lendült támadásba ukrán területen, és részint a szovjet partizánokkal, részint az ellenforradalmi ukránokkal és a kevéske értéküket védő, helyi ukrán lakosokkal vívott véres ütközetek után jelentős területeket vont az ellenőrzése alá. Mire a 2. hadsereg március 12-én bevonult Odesszába, túl volt az első összetűzéseken a minél nagyobb területeket megszerezni akaró, szövetséges német csapatokkal is. Miközben felvonultak az újonnan felállított Vörös Hadsereg első egységei, akcióba léptek Oroszország-szerte a parti- zánegységek is. Mivel mindkét fél jobbnak látta a béketárgyalások folytatását, ismét asztalhoz ültek, és 1918. március 3-án megegyezésre jutottak: a szovjet kormány 400 ezer négyzetkilométernyi területről és 60 millió lakosáról mondott le, de ezzel lélegzethez jutottak a szovjet forradalom vezetői. A breszt-litovszki béke aláírása után a németek még bevonultak a Donyec és a Don folyók vidékére, majd a Kaukázus előterébe is, ahol a szovjet ellen szerveződő ellenforradalmi csoportosulásokat támogatták és fegyverezték fel. Viszont ezek a harcok és a hatalmas orosz területek megszállása és biztosítása továbbra is 40- 45 német hadosztályt kötött le, akikre égető szükség lett volna a nyugati fronton, a felfejlődő brit-francia-amerikai hadseregek ellen. Az Ukrajna egyes részeit – Dél-Ukrajnában a Zbrucs folyó és a Közép-Donyec közötti térség majd 1000 kilométer hosszú és közel 300 kilométer széles szakaszát – megszálló, monarchista Ostarmee (keleti hadsereg) is hasonlóképpen járt. A terület folyamatos biztosítása érdekében jelentős számú csapatokat kellett a térségben állomásoztatni. A harcok még májusig elhúzódtak, aztán megkezdődött a terület módszeres lerablása, óriási szenvedést okozva a helyi lakosságnak: 1918 novemberéig Dél-Ukrajnából 13 ezer vagonnyi élelmiszert szállítottak el 450 millió aranykorona értékben.

A német hadvezetés a keleti front megszűnését követően eltökélte: nyugaton minden erejét összeszedve offenzívát indít, és győzelemmel fejezi be az I. világháborút. A támadás 1918. március 21. napján indult meg a brit- francia seregek csatlakozó szárnyán védő 5. angol hadsereg ellen, hogy az egész brit expedíciós hadsereget a La Manche csatornának szorítsa. A németek 194 hadosztállyal rohamozták meg az antanthadsereg 174 hadosztályát. Az antant a támadást felkészülten és jól kiépített védőállásokban várta. Ennek ellenére a németek kezdetben hatalmas sikert könyvelhettek el: az 5. angol hadsereg szinte teljesen megsemmisült, míg a mellette védő 3. angol hadsereg is súlyos vereséget szenvedett el, a brit- francia arcvonal pedig szétszakadt.

A hadászati sikerrel kecsegtető helyzetet azonban a németek – gyorsan mozgó egységek és tartalékok hiányában – kihasználni nem tudták.

Majd a főcsapást mérő erőt három hadműveleti cél elérésével bízták meg, amely a támadó élt így megbontotta, és ezzel a súlypontját a német támadás elvesztette. Az újonnan kinevezett antant főparancsnok, Foch tábornok a német offenzívát először Amiens térségében, majd Noyon-Montdidier és Abbeville előtt is megállította. A németek április 5-én leállították a támadást, de mivel a hadászati kezdeményezést kezükből kiengedni nem akarták, ezért máshol újrakezdték azt. Így 1918. április 9-én Flandriában, április 24-én Amiensnél, május 27-én Montdidier-Reimsnél, június 9-én Montdidier-Noyonnál, majd pedig július 15-én Marne-Reimsnél. A németek hatalmas véráldozatok árán 60 kilométerre megközelítették Párizst, de a győzelem végül elmaradt. A német csapatok és utánpótlás teljesen kimerültek, a franciák pedig július 18-án Villers-Cotterétsnél ellentámadásba lendültek, amely az ott lévő német erőket szinte teljesen felmorzsolta.