Azok gyilkoltak, akik nyomoztak… – A boldoggá avatott Brenner János vértanúságáról

Ezek Boldog Brenner János vértanú pap fivérének, József atyának a szavai, aki mindkét bátyjához hasonlóan Isten szolgálatába állt, s ma a veszprémi szeminárium spirituálisa.

– A papi hivatást nem lehet megmagyarázni, az az Isten hívása – mondja Brenner József a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola társalgójában pünkösdvasárnap, kezében testvére boldoggá avatásának vaskos, olasz nyelvű dokumentációjával. – Mindhármunknál másként indult ez, de annyi közös bennünk, hogy elsősorban a szülők hatására. Édesapámat akarta a nagymama papnak adni, hiszen jámbor, vallásos gyermek volt, de neki ehhez nem volt kedve, és megnősült.

A Jóisten azzal pótolta az ő elmaradt papságát, hogy három fiát ajándékozta meg ezzel a hivatással. A családban a XX. századi magyar történelem egyik legsötétebb évtizedében kétévente ünnepeltek újmisét: Lászlót 1953-ban, Jánost ’55-ben, Józsefet ’57-ben szentelték pappá, fél évvel a középső fiú brutális megölése előtt. Úgy tartja, nagyjából akkor határozták el a hatalom birtokosai, hogy „Jánost elteszik láb alól”.

Merényletek a pap ellen

Az első kísérlet októberben volt. A rábakethelyi káplán hittanórát tartott a ma Szentgotthárdhoz tartozó Farkasfán. Amikor hazafelé ment az erdei úton, lekörözték, vagyis elemlámpával villogtatva akarták megállítani, de rájött, hogy ezek nem hivatalos emberek, gázt adott és továbbhajtott, mire az erdőből többen elé ugráltak, és fahasábokat dobáltak a motorja elé. Ezt a merényletet még kivédte, ám ha sikerül támadói terve, József atya szerint már ott végeztek volna vele.

– Ezután nagyon komolyan megtervezték János halálát. Ma már tudjuk, mert beszámoltak róla a helyiek, hogy előtte terepszemlét tartottak a faluban, s végigjárták azt az utat, amelyet Jánosnak meg kellett tennie. 1957. december 15-e, advent harmadik vasárnapja volt, a testvérem plébánosa akkor Farkasfán volt gyóntatni és misézni. Éjjel egy 17 éves fiatalember – akinek a neve fennmaradt, hiszen kilenc év múlva őt vádolták a gyilkossággal – bezörgetett a plébániára azzal, hogy a nagybátyja súlyos beteg, el kell látni. Testvérem magához vette a templomban az Oltáriszentséget és a szent olajakat, majd útra kelt a fiúval. Nemsokára egy rendőr igazoltatta őt, újfent megtámadták, de onnan még elmenekült. Ám nem hazafelé indult, hanem a beteghez akart eljutni, a papokat ugyanis arra tanították: a haldoklóhoz mindenáron el kell menni.

Ami ezután történt, az az elvakult emberi kegyetlenség borzalmas példája. József atya az elmúlt hat évtizedben számos szemtanúval, érintettel beszélt, találkozott az akkori rendőrparancsnokkal is, és megbízott egy jogtudóst a történtek feltárásával, akinek megállapításait a boldoggá avatási eljárásban elvégzett exhumálást követő vizsgálatok mindenben alátámasztották. A diktatúra aljas és arctalan hóhérai – a megrendelőktől az elkövetőkig s a későbbi eltussolásban érdekelt maszatolókig – elvettek egy Istennek szentelt életet. A káplán „bűne” mindössze annyi volt, hogy szót értett a fiatalokkal, felkarolta őket, akik szerették és hallgattak rá.

Brenner Jánosra azon a végzetes éjszakán várt még egy csoport. Mielőtt odaért volna az állítólag nagybeteg nagybácsihoz, lefogták, és két ember öszszevissza szurkálta, az egyik kezét át is döfték. De ő – akárcsak a III. századi akolitus gyermek, a később szentté avatott Tarzícius vértanú a keresztényüldözés idején, aki titokban betegekhez vitte az Oltáriszentséget, s mikor a pogányok megtámadták és halálra kövezték, utolsó leheletéig védte azt – próbálta megóvni az Eucharisztiát. Összesen 32 késszúrás sebezte meg, a végzetes döfés a nyakán érte, amitől elvérzett. Mészárosai a fejét vas- vagy fadoronggal verték, betörték a koponyáját, és amikor János atya elvesztette az eszméletét, a földön fekve ráléptek a nyakára. Ekkor még élt. Gyilkosai elhúzták a zsidai iskola melletti száraz kúthoz, amelybe be akarták dobni, de a neszekre a szomszédos ház lakói felkapcsolták a villanyt, és kijöttek, mire az elkövetők, hogy meg ne lássák az arcukat, elmenekültek a sötétség felé. Valószínűleg a bokrok mögül figyelték, mit csinálnak a háziak.

– Jó pár embert meg tudok nevezni, akinek köze van János halálához, csak, ugye, senkit sem ítéltek el közülük, így pedig az rágalmazás lenne – válaszol Brenner József az önkéntelenül előtörő kérdésre, s megdöbbentő történelmi adalékként hozzáteszi: azok gyilkoltak, akik később nyomoztak…

A hatóságok mindenáron azt erőltették, hogy egy ember követte el a szörnyűséget, s először nőügyeket, féltékenységet kerestek a háttérben, de mivel ez a szál nem vezetett eredményre, egy Tóka Ferenc nevezetű férfit vádoltak meg, akit kétszer halálra ítéltek, majd Budapesten felmentettek, és kártérítést fizettek neki. Esetében az volt a koncepció, hogy mivel a testvére pap lett, akit János indított el a szolgálatban, a családtagok emiatt haragudtak a káplánra, mert elragadta tőlük. Ezután kilenc évig nem volt hivatalosan gyilkos, majd elővették azt a fiatalembert, aki elcsalta a plébániáról a vértanú papot. A vásott életű férfit, aki több időt töltött börtönben, mint szabadlábon, megzsarolták, ezért aláírta a „vallomását”, ami után börtönre ítélték, de öt év múlva szabadult.

A fiúnak egyébként véres volt a ruhája a gyilkosság után, amiről édesanyja beszélt is a falubelieknek. Az asszony büntetése az volt, hogy nem sokkal Brenner János vértanúsága után, kapálás közben, egy szívlövéssel végeztek vele a répaföldön.

A tragédia után

János atya két testvérét, ahogyan a spirituális mondja, a tragédia után eldugták. Lászlót, aki rendkívüli tehetség volt, több nyelven beszélt, előbb egy 130, majd egy 300 lelkes faluba helyezték, ott szolgált 36 éven át, egészen haláláig. József pedig a szombathelyi szalézi plébánia káplánja lett – az akkori megfogalmazás szerint – ideiglenesen. Ez harminc évig tartott… – Nem akarták, hogy a Brenner név felbukkanjon – ad magyarázatot minderre. – A győri szemináriumban János képét leszedették még a falról is, főnökének pedig megtiltották, hogy a testvérem emlékére készített piétaszobrot, amely a Szűzanyát ábrázolja kezében halott gyermekével, betegye a templomba, mert azt hitték, a férfialak a bátyámra emlékeztet. A plébánosa ezért kivitte a temetőbe, ma is ott áll. Ha erre ránézek, mindig édesanyám jut eszembe. A szüleink meg sem nézhették halott fiukat a koporsóban. Persze érthető az akkori hatalom döntése: annyira össze volt kaszabolva… József atya, aki a május 1-jei szertartáson János ereklyéjét vitte a boldoggá avatási oltárhoz, meghatott elfogadással vallja: „Testvéremet nagyon megalázták halálában, amikor megölték, és a temetésekor is. De most megdicsőült, a Jóisten elégtételt adott.” S mindjárt meg is magyarázza a kétkedő újságírónak, miért érvényes és igaz, a történtek ellenére is, fivére újmisés jelmondata: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” – Istent szerette, és emiatt meggyilkolták. Azért ölték meg, mert a fiatalokkal foglalkozott, értett a nyelvükön.

Attól féltek a hatalmon lévők, hogy az egyház elvonja az ifjúságot a kommunista ideológiától, ezért kellett meghalnia. De mindez a javára vált, hiszen boldoggá avatták, ami azt jelenti, beért a célba, már a Jóistennél, az örök üdvösségben van. Példája nekünk is üzenet, hiszen sok nehézség és keserűség van az éltünkben, de Isten ezt a javunkra fordítja, ha őbenne bízunk. A családból egyedül József érte meg a középső fiú boldoggá avatását. Édesapja a gyilkosság után három évvel – megtört szívvel – meghalt, édesanyja 1991-ig, 89 évet élt, s utolsó órájáig Jánost emlegette, emlékszik vissza a spirituális atya, aki két meghatározó történetet is felelevenít vele, pontosabban velük kapcsolatban.

Huszonnyolc évvel János halála után édesanyja egy kis cédulára leírta álmát. Vértanú fiát látta, pont olyannak, amilyennek életében utoljára. Mondtam Jancsikámnak, áll a papíron, maradj itt velünk, erre ő azt felelte: nem lehet, mami, vissza kell mennem.

– Jóval később, 80 évesen kétoldali tüdőgyulladást kapott, elveszítette az eszméletét, az orvosok mondták is, a néni idős már, ne reménykedjünk. Mégis felépült, s elmesélte, látta Jánost, aki felé nyújtotta a kezét, és felemelte őt. Édesanyám ekkor tért ismét eszméletére, ekkor ébredt fel a kómából…