Menedék az élet végén – Mi az a hospice?

Az élet része az elmúlás, de nem vagyunk felkészülve a halálra. A felkészülésben segít a hospice, és abban, hogy a beteg minél jobb életminőségben töltse utolsó hónapjait, heteit, napjait. Több kórházban működik palliatív ellátást nyújtó osztály és otthoni ápolási szolgálatok is segítenek e feladatban – Zalában is. Ez a segítség díjmentes.

– A beteg akkor kerül be a hospice-ellátásba, amikor kiderül, hogy olyan daganatos betegsége van, ami előreláthatólag 6-12 hónapon belül halálhoz vezet. Egy felmérés szerint a betegek 70 százaléka az otthonában szeretne meghalni, de 70 százalékuk kórházban távozik az élők sorából. A családok nincsenek felkészülve, hogy a napi 24 órás ápolást igénylő, fekvő, fájdalommal küzdő beteget otthon kísérjék el utolsó útjára – kezdte beszélgetésünket Horváthné Fekete Katalin, a keszthelyi kórház ápolási osztályának vezetője, aki a Zalában is működő (tb-finanszírozású) otthonápolási szolgálatnál is segít a betegeknek.

A betegség ebben a stádiumában a cél az életminőség minél jobbá tétele, a fizikai fájdalmak csökkentése, a kínzó tünetek enyhítése – ez az alapja a hospice ellátásnak. A terápia, a gyógyszeres kezelés otthon is megvalósítható. Ám sok esetben a hozzátartozók nem, vagy csak egy ideig tudják vállalni az otthoni ellátást, bármennyire szeretnék is maguk mellett tudni szerettüket.

– Ma már a fájdalmat nagyon jól lehet csillapítani otthon is, fájdalommentességet is el lehet érni, de például a fulladással a család már nem tud mit kezdeni, hiába van a betegnek oxigénje és kap fulladáscsökkentőt. Azt látom a gyakorlatban, hogy ezt nem tudják tolerálni, tehetetlennek érzik magukat, és a betegeket behozzák a kórházba – osztotta meg tapasztalatait Horváthné Fekete Katalin. A szakember a testi tünetek mellett sok más problémát is lát, például, hogy nem elég nyílt a kommunikáció.

– Sajnos Magyarországon még sok helyen nem történik meg a teljes felvilágosítás: hogy mi a betegség lefolyása, milyen kezelési alternatívák vannak és általuk milyen életkilátásai lehetnek a betegnek, vagy hogy mi történik, ha nem kéri a terápiát. Sokszor nem vele közlik, hogy mi a baja, inkább a hozzátartozókat tájékoztatják a diagnózisról és a betegség kimeneteléről. Ők pedig félve, hogy a betegben ez óriási törést okoz, inkább titkolják.

Horváthné Fekete Katalin tapasztalatai szerint ennek ellenére minden ember érzi, tudja, hogy nagy a baj. Például abból, amit észrevesz a környezetében: hogy sugdolóznak mögötte, a hozzátartozó visszamegy az orvoshoz, de a testi tünetekből is leszűri, rádöbben, hogy mi a baja. Legtöbben azt is tudják, hogy a betegségük melyik stádiumában vannak. Ezért sem mindegy, mikor tájékoztatják a beteget, hiszen időt kell adni a felkészülésre.

– Lehet, hogy az orvossal való első találkozásnál csak részinformációkra van szükség, de biztosítani kellene a következő találkozást, hogy a beteg mindig a lelki felkészültségének megfelelő információt kapjon. Legyen választási lehetősége, hogy eldönthesse, szeretné-e a kezeléseket vagy sem.

Ilyenkor a segítő feladata sem könnyű, hiszen sok esetben a hozzátartozó már a kapuban közli, hogy a beteg nincs tisztában a kór súlyosságával. Emiatt nehéz nyíltan beszélni arról, hogy élete utolsó szakaszában van. Pedig ott és akkor lenne fontos.

– Aki viszont megismerte a betegségét és annak lefolyását, sok esetben előre rendelkezik arról, hogy a halála esetén mi a teendő, meghagyja pontosan, hogyan szeretné a temetését, végrendelkezik, elbúcsúzik.

Ebben a nehéz időszakban segítenek, folyamatosan rendelkezésre állnak a hospice szolgálatok. Ez az ellátás team-munka, sok szakember dolgozik együtt: orvos, dietetikus, szociális munkás, mentálhigiénikus. A hospice ápoló a szakápolási feladatokon túl beszélget, meghallgat beteget és hozzátartozót – és menedéket nyújt. A szakember érdekes tapasztalata, hogy sokszor a beteg érzi, hogy közeleg a vég, a családtagok is tudják, de erről nem beszélnek egymással.

– Ilyenkor szoktam kérni a hozzátartozókat, hogy hagyjanak kettesben a beteggel. A négyszemközti beszélgetésekben a betegek nagyon sokszor megnyílnak, olyasmiről is beszélnek, amiről a családjukkal esetleg nem: az érzéseikről, jelen állapotukról és a betegség megéléséről. Sokszor lelki megnyugvást hoz, ha az emberek beszélhetnek az érzéseikről. Abban az utolsó időszakban viszont, amikor közeleg a halál ideje, a kommunikáció már mellékes. Akkor egy érintés, egy simogatás nagyon sokat számít, hogy a beteg érezze, ott vannak mellette és elkísérik ezen az úton.

A hospice ellátásban a hozzátartozókra is figyelnek.

– Előre nem lehet megjósolni, ki meddig él, de a szakember, aki naponta találkozik a beteggel, a testi jelekből, a reakciókból nagyjából be tudja határolni, mikor fog bekövetkezni a halál. Közölni kell a hozzátartozókkal, amikor már látni lehet, hogy közeleg a vég, hogy lelkileg felkészüljenek, ne érje őket váratlanul. Mert akármennyire tudják, hogy a beteg menthetetlen, az elmúlás akkor is nagy sokként éri őket – mondta Horváthné Fekete Katalin.

Mesélt arról is, hogy régen, amikor az idős ember érezte, hogy közeleg a vég, méltósággal befeküdt a tisztaszobába, a család, a barátok meglátogatták. Mindenkitől el tudott köszönni és otthon, nyugodt körülmények között, szerettei körében érte a halál. A mai társadalom azonban nincs felkészülve arra, hogy az utolsó, halálhoz vezető úton elkísérjük a betegeket.

Az élet vége mindig tragikus, de ha valaki váratlanul hal meg, méginkább trauma.

– A gyászban mindig a sokk az első stádium. Amikor valaki gyógyíthatatlan betegségben szenved, a család lelkileg próbál felkészülni. Ez hiányzik egy hirtelen halálesetnél, akkor sokkal intenzívebb sokkreakciót élnek át. De ugyanezt – talán kicsit kevésbé intenzíven – élik át a halál pillanatában azok is, akik elvileg tudják, hogy mi fog bekövetkezni. Ez valójában attól függ, milyen lelki kapcsolatban voltak. A gyásznak nagy szerepe van abban, hogy az elvesztett személyhez fűződő kapcsolatunkat lezárjuk, fel tudjuk dolgozni. Ez nem rövid idő, a normál gyászfolyamat – melynek megvannak a maga fázisai – körülbelül egy évig tart – szólt a lelkünkben zajló folyamatokról a szakember.

Bár filmekben gyakran találkozunk a halállal, a valóságos elmúlással sokszor nem nézünk szembe. A halál tabutéma: nem tudjuk, mi vár a haldoklóra, és ő maga sem tudja, mi történik vele.

– Az emberek leginkább a megsemmisüléstől, szeretteik elvesztésétől félnek. Sokan a betegséggel együtt járó fájdalomtól rettegnek. Mindenki azt szeretné, hogy ne fájjon: ne kínlódva, gyötrődve kelljen meghalnia, amire van megoldás. A lélek megnyugvása éppen ilyen fontos.

Horváthné Fekete Katalin nap mint nap találkozik haldoklókkal. Minden beteg elvesztése megviseli, lelkében meggyászolja őket. Ő is ellátogat ezekben a napokban szerettei sírjához.

– Amikor gyertyát gyújtok, mindenkiért gyújtom. A halottak napja arra jó, hogy mindenki kicsit visszatekintsen őseire, szeretteire. Legalább egyszer-egyszer megálljon az ember, végiggondolja az életét és hogy az élethez hozzátartozik a halál is.