Madame Web – Szuperhősök alkonya

Cassandra Webb (Dakota Johnson) mentősként dolgozik, egy halálközeli élmény után pedig megváltozik az élete. Víziók gyötrik, melyekben előre látja a jövő néhány pillanatát. A látomásokban feltűnik három tinédzserlány, akiket meg akar ölni egy titokzatos figura. Hősünk elhatározza, hogy megvédi őket és jóra használja frissen szerzett képességét.

A DC saját univerzuma az Aquaman második részével lezárult, illetve a Disney is parkolópályára tette magát, egyedül a biztos sikernek ígérkező harmadik Deadpool-mozival rukkolnak elő idén. Ehhez képest a Sony úgy gondolta, ha már náluk vannak a jogok, a legutolsó Pókember mellékalakról is önálló alkotást készítenek. A Madame Web mellett érkezik még a Kraven és a Venom 3 ebben az évben. Hogy mi értelme ennek a stratégiának, amikor anyagilag rendszeresen buknak (kivéve animációs fronton), a kritika mellett a nézők sem elégedettek, jó kérdés. Franchise-t szintén nem lehet így építeni, a pláne az egészben, hogy a Madame Web mégis úgy néz ki, mintha minimum egy trilógiában gondolkoztak volna az alkotók. Teljes mértékben eredetsztorit kapunk, mely a 2000-es években játszódik és a félrevezető marketinggel ellentétben elsősorban csak a sejtetés megy. Aki azt várja, hogy a három fiatal lányt fogja látni akciózni, miközben a címszereplő mentorként intézkedik, csalódni fog. Ez önmagában nem lenne probléma, ám mivel nem lesz folytatása a Madame Webnek, ebben a formában nem sok értelme van, sem üzleti, sem filmes szempontból. 

Pedig a koncepció, illetve az első harmad meglepően jól működik. Ahogy Cassandra fokozatosan fedezi fel a képességét, az első hallucináció a balesetet követően, a lassú alkalmazkodás, a fel-felvillanó képek egészen hatásosak. Aztán bejön a képbe a három megvédendő fiatal, és elkezd fokozatosan szétesni az összkép. Azokért a tinikért kéne aggódnunk, akik egyfelől idegesítők, másrészt nincs jellemük. Az egyikük nagyszájú, újgazdag, a másik elvileg okos, a harmadik szégyellős és aggodalmaskodó. Ezekkel az alaptulajdonságokkal le lehet őket tudni, motiváció, netán összekovácsolódás gyanánt a kirekesztettség és a magány kérdésköre merül fel, de senki ne várja, hogy ezeket érdemben kibontsák. Az antagonista nemkülönben pocsék, szupererős gonosztevő létére többet szerencsétlenkedik, mint a lányok, holott van egy segédje, aki néhány monitoron az egész ország kamerahálózatát belátja, minden segélyhívást lekövet és még pixeles képeket is képes kiélesíteni. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy sokszorozódnak meg az efféle őrültségek. A szűk kétórás játékidő második fele tömve van következetlenségekkel, teljesen ad hoc módon történnek a dolgok, a végjáték pedig egyenesen röhejesbe vált. A zárás természetesen megágyazna egy esetleges folytatásnak, de a napnál is világosabb, hogy szemernyi igény nincs rá, ami a színvonalat látva egyáltalán nem meglepő.

A Madame Web sajnos beleillik a Sony Marvel-mozijainak táborába. Nem indul rosszul, és a jövőbelátás koncepciójában is volt potenciál egy kellemes élményhez, de amint átvált menekülős bébiszitter kalandba, úgy hullik darabjaira. A zsáner elérte azt az állapotot, amikor visszább kell venni a tempóból. A biztonsági játék, valamint a bevett toposzok helyett muszáj újítani, ami nem merül ki a diverzitásban és az új hősökben, kreatív lépésekre van szükség érdekes figurákkal. A Madame Webből ezek minden tekintetben hiányoznak, így csak tovább ássa a szebb napokat látott műfaj sírját.