Osztrák-magyar nyaralóhely szép villákkal és babérillatú, szubmediterrán parkokkal (2. rész)

Napfény, áttetsző víz, festői sziklák, part fölé magasodó hegyek. Ezek az első benyomások Lovranról, az egykori osztrák-magyar nyaralóhelyről. Azaz hogy nem is kimondottan nyaralóhelyként vonult az adriai turizmus történetébe, ugyanis a kor urai nem feltétlenül nyáron utaztak ide, hanem a zimankósabb hónapokban, amikor odahaza tombolt a tél. Ilyenkor vonatra is szállhattak, hiszen 1884-től a Déli Vasút kötötte össze a vidéket Budapesttel. Hosszú zötykölődés után, célba érve az utasok a középkori óváros központjában található Szent György főtemplomban mondhattak hálaadó imát a szerencsés megérkezésért.

A templomot a sárkányt legyőző római kori lovagról nevezték el. A 12. században épült szentély kapcsán Ágoston Gergely kiemeli: az különösen azért kedves számára, mert az egyik festett ablakának az adományozója, a felirat szerint a nyilván magyar Therezia Sarkady volt. A városka másik szakrális épülete a Szentháromság kápolna a 12-13. század tájékáról. Az épület és környéke 1914-ben annyira megragadta Feszty Árpádot, hogy arra sétálva elővette a vázlatfüzetét.

Lovran kis város, de van élet benne, minden feltétel adott, ami a nyaraláshoz kell. Strandjain betonos és kavicsos szakaszok váltják egymást, de akadnak homokos öblök is, amelyeket a gyermekes családok keresik. Több plázs kékzászlós.

Na és a kacskaringós főutca a szépen felújított, monarchiabeli épületekkel, villákkal, vagy a hangulatos, szűk sikártorok! Magával ragadó a táj, a hegyoldalakon az év minden szakában méregzöldben pompázó, illatos, örökzöld babérerdőkkel. Az 1400 méter magas Učkára kisebb-nagyobb kirándulások is tehetők a két tucatnyi kijelölt turistaútvonal valamelyikén, amelyek közt akad, amely alpesi felkészültséget igényel a hegymászótól. Föntről jól kivehető a teljes fiumei öböl, együtt Észak-Adria szigeteivel, a Velebit hegyláncaival, sőt tiszta időben a túlparti Velence, vagy az olasz Alpok kontúrjai is föltűnnek.

A panorámáért nem kell feltétlenül megszenvedni, a belvárosban van egy pont, ahonnét minden belátható. Ez a közelmúltban felújított várostorony, a középkori erődrendszer része. A tiszteletet parancsoló építmény legfelső, harmadik szintjéről csodálatos kilátás nyílik a Kvarner-öbölre, a Cres szigetre, az Učkára és Lovran óvárosára. A robusztus építmény belsejében műtermeket alakítottak ki, amelyek állandó tárlatok befogadására alkalmasak. Az egyik ilyen bemutató az Északi-sarkra szervezett expedícióval foglalkozik, a Ferenc József-föld lakatlan szigetcsoport felfedezését mutatja be. A kalandtúrán abbáziai, voloskói és lovrani illetőségű kutatók is részt vettek.

Lovran a babér latin elnevezéséről, a laurus nobilisről kapta a nevét. A település fölött magasodó Učka hegység, olasz nevén a Monte Maggiore lankáit valóságos babérerdők borítják. A helyiek szerint emiatt nincs szúnyog a környéken, a kis vérszívó ugyanis nem viseli el az örökzöld növény illatát. A cserje és annak fája Hamvas Béla írót, filozófust is megihlette, midőn ezt írta a Babérligetkönyv című esszéjében: „Déli szigetek között hajóztam s egy napon olyan helyre értem, ahol a fogadó babérligetben állt. Babérfát még keveset láttam. Úgy tudtam, ha természetesen fejlődik, csak bokor. Itt szép, magas, lombos fa volt, a kertben legalább háromszáz darab. Ebéd és vacsora közben a mély, sötétzöld árnyékban fűszeres illatát szívtam. A frissen sült hal, vörösbor, szőlő mellé babérillatú levegő! Aki teheti, szánjon rá egy hetet, nem fogja megbánni.”

A fás vagy bokros növény a mediterrán térségben őshonos. Ókorban a győzelem és a tehetség szimbóluma volt. Illatos leveleiből fontak koszorút a rómaiak a költők és a győztes atléták homlokára.

Lovran lakói évszázadokon át halászattal foglalkoztak, avagy szőlőt és olajbogyót termesztettek a teraszos ültetvényeken. Az időszámítás előtti első évszázadban a rómaiak is felfedezték, nyaralókat emeltek, ezek voltak a villae rusticae nevű építmények. A 12. századtól, amikor vitorlások uralták a tengert, itt volt e vízi alkalmatosságok építésének az egyik központja. A kvarnerói gazdák a szél hajtotta kis hajókkal juttatták el terményeiket távolabbi helyekre. Az olívaolajnak, bornak és különböző gyümölcsféléknek Senj, Fiume, és Trieszt volt a fő felvevő piaca. E prosperáló üzletnek a 19. század elején mind elterjedtebbé vált gőzhajók vetettek véget, azokkal már nem tudtak versenyre kelni a forgalmazók. A múlt és a táji, természeti adottságok viszont adták magukat, hogy a helyiek a turizmus felé forduljanak. Nem kellett a semmiből kiindulniuk, hisz ott voltak mintának a kétezer évvel ezelőtti villák, amelyek a hajdanvolt patríciusok kényelmét szolgálták.

Ahogy az egykori római nemesek, úgy az új korszak tehetős urai nyaralók sorát rendelték meg a kor neves építészeitől. Az egykoron magas falakkal védett oppidum kitárulkozott, a szigorúan védett, éjszakánként zárt három vaskapu mindegyikét kinyitották a jó szándékkal érkezők előtt. A kereskedő, hajós és halász nép utódai turisztikai munkások lettek, akik tehetős európai arisztokratákat, avagy az irodalmi élet és művészvilág krémjét látták vendégül. A villák általában kétemeletesek voltak, praktikus kisablakokkal, az emeletre házfalakon kívül vezető lépcsőkkel, amelyek dallamos neve skaline. Ahogy a többi kvaernerói település, Lovrán is a kor divatos architektorainak keze nyomát őrzi. Az ismertebb tervezők közé tartozik az osztrák Carl Seidl és az olasz Attilio Maguolo. Az előbbi értelemszerűen bécsi historizmus és a szecesszió stílusát követte, a másik a velencei virágos gótika híve volt. A parton álló villák, szállodák, panziók és szanatóriumok környékét szubmediterrán kertek díszítették. Így az őshonos babér mellett ciprusok, magnóliák, vagy az ehető magvú mandulafenyők, és nyilván a szemnek szép sok-sok virág.

A látványt tekintve semmiben sem marad el a Lovran alatt húzódó Lungomare sétány, ahol mindig történik valami. Lebilincselő a kék és zöld minden árnyalatában pompázó tenger, a másik oldalról pedig a szebbnél szebb, monarchiabeli villák sora. Ráérő nyugdíjasok csoszognak a promenád kőburkolatán, s időnként megpihennek a padok valamelyikén. Odébb fiatal szerelmes pár andalog, egy másik középkorú kettős kart karba öltve adja tudtul környezetének, hogy elválaszthatatlanul összetartoznak. Mindenki ráér, nincs tolongás. A csendet vakmerő ifjak törik meg, akik azzal szórakoznak, hogy a sétány mentén magasodó szikláról hajmeresztő szaltókat, fejeseket ugranak a vízbe. Egyébként mások is megmártózhatnak a kis öblök valamelyikében, ha kedvük úgy tartja. A mediterrán tölgyek és az örökzöldek látványa sem utolsó, ahogy ágaik szinte beleérnek a tenger vízébe.

(Sorozatunk 3., befejező részében végig kísérjük Feszty Árpád Lovranban töltött utolsó napjait.)