Hagyományőrző dalkörök a történelmi emlékparkban és a mohácsi busójáráson

Az alibánfai Lila Akác Dalkör, a besenyői Szivárvány Dalkör, a Felsőrajki Népdalkör, a gellénházi Vajda József Népdalkör és a németfalui Vadvirág Népdalkör képviselői a farsangvasárnapi busójárásra igyekezvén tértek be a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyre. A látogatói tömeg hatására úgy döntöttek: a főhajtás mellett a mostanában népszerű "flashmobbal", azaz "villámcsődülettel" ízelítőt is adnak zalai népdalkincsünkből - a rögtönzött produkciót az ország minden részéről, sőt, a külföldről érkezett csoportok is tapssal jutalmazták.

Az öt kórust a tiszta forrásból merített, autentikus népdalok szeretete, s nem utolsó sorban közös művészeti vezetőjük, Kulcsárné Csejtei Marianna személye kötötte össze, aki már többször szervezett  számukra hasonló hagyományápoló kirándulást. Sajnos a busójárásra felfűzött látogatói ostrom miatt, bármennyire is igyekeztek az idegenvezetők, csak ízelítőt kaptak a tömegsírokat rejtő emlékhely információs gazdagságából, így elhatározták, hogy nyugalmasabb időben is végigjárják a hősi halottak emlékét szimbólumok sokaságával őrző parkot. Látogatásuk azonban nem múlott el nyom nélkül - bizonyára sokan emlékeznek majd rá, hogy egy közösség zalai népdalokból kötött csokorral fejezte ki együttérzését.

Az 1783-tól írásos dokumentumokban is nyomon követhető híres esemény, a mohácsi busójárás farsangvasárnapi nagyrendezvényén már nehezebb volt kibontakozni a zalai népdalosoknak, hiszen a kisváros főterén felállított színpad harsogó, zömmel népzenei műsorával a gigahangszórók beterítették a környéket. Áldhatják a szerencséjüket, hogy éppen Lőrincz Árpádot, Sátorhely pedagógus és idegenvezető foglalkozású polgármesterét fogadták fel útikalauznak, az ő leleményességének és nem utolsó sorban kapcsolatainak köszönhetően az autóbuszukról leszállva nem a város széléről kellett bekutyagolniuk a központba, és kivételezett csoportként "megszállhatták" a Városháza impozáns épületét is, ahova már nem szűrődött be olyan hangerővel a Széchenyi tér zaja. A díszteremben Bán István Brüsszeli Világkiállításon is díjat nyert gobelinjéről megismerhették a busójárás legendáját: a mocsárba menekült sokácok az éj leple alatt a Dunán csónakokkal átkelve, vérrel festett faálarcokba, birkabőrbe öltözve ijesztő jelmezeikkel, rémisztő zajokkal a frászt hozták a babonás törökökre, akik ijedtükben fejvesztve elmenekültek. Mindebből persze egy szó sem igaz - ismerte be az idegenvezető, aki természetesen minden információt megosztott, amit tudni lehet az 1920-as években Árkay Aladár által tervezett, magyaros stílusban épült, de keleties elemeket is felmutató épületről.

Akárcsak a mohácsi csata 400. évfordulója tiszteletére emelt Fogadalmi Emléktemplomról, amely alapjában 3000 magyar község, 52 város és 25 megyeháza udvarából vett 1-1 kilogramm földet őriz. Idegenvezetőjük tanácsát megfogadva a délutáni városnézés és a Duna-parti séta után a templom lépcsőjén saját kis flashmobot alakíthattak a több mint ötvenezres tömegben, ráadásul jól láthatták a nap jeles eseményét, ahogy a busók egy hatalmas fáklyán elégetik a telet jelképező szalmabábot. A mohácsi busójárás, vagy ahogy a helyiek mondják: a "Poklada" mégis inkább termékenységi, mint télűző fesztivál - s ezt az idei felvonuláson a 70 busócsoport 2500 maskarása a jelképes eszközeivel, mozdulataival, a lányok-asszonyok ölelgetésével meg is erősítette. A hatalmas zajjal, öles kerepelők rázásával, folyamatos tülköléssel, dobhártyarepesztő ágyúdörejekkel talán a telet is sikerült elűzniük, mindenesetre már felvonulás alatt kisütött a nap...