Tavaszi barangolás Becehegyen – Fogy a szőlő, s legalább ennyire nő a térkő

A Balatongyörökhöz tartozó zártkertek, Becehegy, Paphegy, a Zsöllehát és a Felsőhegy összefüggő nagy területei tanúsítják, hogy a községnek többévszázados, sőt évezredes szőlőkultúrája volt. Ma egyre kevesebb szőlőt látni, viszont tágas, nagy villák sokaságára rácsodálkozhatnak a hegyen sétáló turisták. A becehegyi kápolna közeléből a már említett szépkilátói panoráma kiegészül a lábunk alatt pompázó kertekkel, virágzó mandulafákkal, s a szigligeti öböl hegyei is másként integetnek felénk. Innét mesebelibb a táj, Becehegyen barangolunk…

– Keres valakit, vagy csak nézelődik? – szólít meg a jókora terepjáró vezetője.

– Beceheggyel ismerkedek – válaszolom, s megkérdem, györöki-e, mert akkor biztosan sokat tudna mesélni az itteni élet változásairól. Elmondja, „csak” ide építkezett, s mutatja is a modern, látványos házát a hegyoldalban, de a hegy történetéről nem tud semmit. Ilyenkor még néptelen a környék ráfigyelnek, kik járnak az utakon, mert a biztonságra ügyelni kell. 

Egy kicsit odébb, két asszony gereblyézi a füvet, szedi össze a száraz ágakat a kertben. Ők sem tulajdonosai a teleknek, csak gondozói, s nem is györökiek, viszont a tulajdonos megbízásából egész évben munkát ad nekik a birtok rendben tartása. Közben érkezik egy autó, megáll egy jókora új villa előtt, s tisztító eszközöket szed elő a kocsiból. Nem tulajdonos ő sem, hanem, annak megbízásából nagytakarítást végez a házban, mert a hétvégén „lejön” a tulaj családja is. Megjegyzi, ilyen munkát ők már nem végeznek… 

A kápolna közelében egy férfi a szőlőt metszi. Beszédbe elegyedünk, megtudom, hogy balatonedericsi illetékességű, s napszámban dolgozik. Azt mondja, hogy az új hegyi üdülők tulajdonosainak többsége nem ért a kerthez. Sokan egész évben kiadják a házaikat, alig látni őket, neki ez nem baja, hiszen egész évben van munkája, sőt akkora a kereslet a hasonló hozzáértők iránt, hogy a mostaninál még egyszer ennyi megbízása is lehetne, ha volna rá ideje. „Bár, igen fogy a szőlő, s legalább ennyire nő a térkő!” – mondja.

Ha nem is beszélt erről egyik megszólított sem, azért egy kicsit pillantsunk vissza Becehegy történelmébe. A „Balatongyörök múltja és jelene” című tanulmánykötetben olyan tényekre bukkanunk, amelyekről az új betelepülők biztosan semmit sem tudnak, a szőlőket gondozó régi birtokosok pedig már örökre magukkal vitték emlékeiket. Becehegy hegyközségi jegyzőkönyvét 1785-től 1938-ig folyamatosan vezették. Ebből megtudhatjuk milyen rend volt itt érvényben, s miként történt a „hegyigazgatás”. Általában 3-4 jelölt közül választották meg az öreg hegybírót, a 12 esküdtet és a 2 pásztort. A bíráskodásban, a belső rend megtartásban az elsődleges segítőnek, a kishegybírónak volt szerepe. A hegymester (pásztor) legfőbb feladtát – ami nem volt hálás – a konkrét napi rendészeti munka jelentette. Fel kellett lépnie a tolvajlás, a verekedés, a fajtalankodás, a határsértések ellen, valamint a káromkodókat is meg kellett zaboláznia, a kárban talált állatokat pedig be kellett behajtani a hegybíróhoz.

Védték a hegy borának minőségét, hírnevét. Ennek érdekében 1852-ben szabályozták az idegen borok behozatalát a hegyre, mert a nem ott termett bor rontotta a becehegyi jó termés tekintélyét. Idegen bort fogyasztani csak saját célra, s a hegybíró tudtával lehetett.

Különösen érdekes a hegy benépesedésének története, mert ez sem volt zökkenőmentes, Meszesgyörök hegyi lakói ezügyben, 1845-ben kérvényt is írtak Zala vármegyéhez. (1903-ban a falu vezetése abban bízva, hogy a Balaton előnév vonzóvá teszi a turisták számára a települést, ezért az1696-tól használt Meszes-Györökről, Balaton-Györökre változtatta a község nevét.) A szőlőhegyre vonulás okairól a kérvényben megfogalmazták, mivel a földesúr a faluban a jobbágyhelyeket szaporítani nem kívánta, egy családnak, bár több gyermeke is volt, közülük csak egy maradhatott a községben lévő házban. A többinek a házjussát szőlővel pótolták ki. Így ők kiköltöztek a hegyre, a folyamodás megírásakor 28 hegyben lakó család volt 128 fővel. Azért fordultak a tekintetes Vármegyéhez joggal, mert méltánytalannak érzeték, hogy a földesúr a hegyi házaikból ki akarta őket költöztetni.

A filoxéra járvány nagy csapást mért a vidékre, ezért is érthetetlen, hogy az 1880-as 1890-es jegyzőkönyvekben még utalás szintjén sem foglalkoztak a filoxérával, pedig ez a györöki szőlőket is megfertőzte és óriási pusztulást okozott.  1880-ban 310 hold szőlőjük volt, ami az újratelepítés ellenére, 1921-ben is csak a 86 holdat érte el. 

Az 1960-as évektől kezdődött a balatoni szőlőterületek sorsának megállíthatatlan, gyökeres átváltozása, máig is tartó beépítése. A szőlőterületek üdülőkertekké való átalakulása, a beépítési tilalmak ellenére a szőlő és a régi pincék rovására történt… 

1907-ben építették a kápolnát Becehegy egyik legszebb részén, amit Szentháromság tiszteletére szenteltek fel. A kápolnát századik évfordulójára a balatonedericsi, a balatongyöröki és nemesvitai önkormányzat újíttatott fel 2007-ben, oltárát 2010 nyarán restaurálták. Egy parcella szőlő egészen a kápolnáig ér, körülötte mára nagy villaépületek létesültek, eltűntek a kis nádtetős pincék. Csak egy kis szerény hajlék maradt meg a kápolna mellett régebbről, Simándy József, Kossuth-díjas operaénekes szeretett hajléka…

Bíró Róbert polgármesterrel pár éve jártunk Becehegyen, akkor ő azt panaszolta, hogy több műemlékvédelem alatt álló régi pincét hagytak sorsára tulajdonosaik, és a leomlott régi pincék, présházak helyén sokszor túlméretezett nyaralókat építettek. Az egykori szőlőhegyen sokan felhagytak a szőlő művelésével is. A Becehegyen még őriznek régi pincéket, présházakat, amelyek védettek. Mostanra úgy tűnik, tovább nőtt a hegy beépítettsége…

A tóra pillantva a látottak hatására elérzékenyül az ember, mert az olyan szép most is, ahogy annak idején Eötvös Károly először rácsodálkozott, az író 1875-ben barátaival járta körül a Balatont. Aztán jöttek sorban, majd örökre elmentek Becehegy szerelmesei, mint Bertha Bulcsú író, aki így fogalmaztott: „A balatoni körkép Györökről a legszebb. A hegy oldalából a vízre tekintve olyan panoráma tárul elénk, ami a nápolyi öböl képével vetekszik.” Takács Gyula költő, író, 1956-ban Becehegyen vásárolt egy szőlőbirtokot, nyarainak nagyobb részét itt töltötte, s írói műhellyé vált házában írta: „A becehegyi szőlőt azért vettem, mert rám a szőlő nevelő hatással volt. A szőlő ugyanis megköveteli azt, hogy az ember éljen és dolgozzon abban a tájban, ahova letette élete esztendőit. Nemcsak a szépet jelenti, hanem munkát is, mert az én kertem egy aránylag sivár, mészköves terület volt.”  De birkózott vele, termőre fordította… 

Elhaladok egy még befejezetlen új palota mellett, melynek környéke szőlőparcellányi térkő, hogy még füvet se kelljen nyírni, középen egy még készülő nagy fürdőmedencével. Ez is Becehegyen van, s nem csak a szőlőre, rá is rákacsint a Balaton kékje, s a szigligeti öböl menti hegyek…