Túraúton a horvát „hegy mögötti” vidék, Zagorje csúcshelyein, helyi specialitások kóstolójával

A stressz elől menekülő turistát szelíd, háborítatlan dombok, rendezett szőlőhegyek, jóízű borok, termálvizek, hegytetőkre szúrt kápolnák, történelmi várak és kastélyok várják, közel a magyar–horvát határhoz. Varasdról kiindulva kezdjük a szó szoros értelmében vett csúcsponttal, az 1061 méter magas – a mi Kékestetőnkre emlékeztető – Ivanščicával. A jól kiépített túraútvonalon érdemes gyalog elindulni, de a kényelmesebbek az autózást is választhatják. Minden fáradságot megér a panoráma. A legmagasabb ponton külön kilátó áll, ahonnét gyakorlatilag az egész, 1880 négyzetkilométert (fél Zala megyét) kitevő (200 ezer ember lakhelyéül szolgáló) Zagorje képe föltárul. Tiszta időben egészen a szlovén Júliai-Alpokig ellátni, sőt a helyiek állítása szerint kivételes légköri viszonyok közepette a Balaton víztükre is fölködlik a távolból. A közelben hegyi menedékház várja a túrázót. A legszembeötlőbb az égre törő 60 méter magas televíziós adótorony, ahonnét még Zalaegerszegre is eljut a szignál. Tövében sípálya húzódik, szebb időket látott felvonóval.

Tovább, délnyugatnak tartva, Zagorje szívében Krapina városkát érintjük, amely őskori leleteiről híres. A közeli dombok egyikének hasadékában találták meg a neandervölgyi ősember világviszonylatban is egyedülálló maradványait, amelyeknek külön múzeumot szenteltek. A több mint 900 csontra még 1899-ben bukkantak, ezekről a modern­kori tudományos vizsgálatok is igazolták, hogy bizony a korai neandervölgyi embertől származnak, mintegy 130 ezer évvel ezelőttről. Vizuális installációk és angol szakemberek által megformált alakok segítnek betekintést engedni abba, milyen is lehetett, miként élt az ősember.

Délnek haladva a Donja Stubica nevű helyre érünk, ahol tanújelét látjuk annak, mily harcos lehetett a zagorjei nép. Matija Gubec (Gubecz Máté 1548?–1573) horvát–szlovén parasztvezér szülőhelyén járunk. A Máté nevet Istvánffy Miklós humanista történetírótól kapta, aki a Historiarum de rebus Ungaricis libri 34. kötetében írt az egykori lázadásról. Eszerint Tahy Ferenc gazdag földesúr volt a nép legkegyetlenebb kizsákmányolója. Az ellene lázadók seregét végül is leverték; a „parasztkirályt” Zágrábba vitték, s a Szent Márk téren nyilvánosan kivégezték, aminek Tahy is szemtanúja volt. Gubecz-cel Dózsa Györgyhöz hasonló kegyetlenséggel jártak el: tűzön felizzított vastrónhoz láncolták, fejére izzó vaskoronát tettek, kezébe tüzes jogart.

Békésebb vizekre evezve, a Mária-kegyhelyként ismert Bistrica felé vesszük az irányt, ahova az év minden szakában érkeznek zarándokok, Zalából is. Elidőzünk a kegytemplom márványból emelt főoltárán található, ritkaságnak számító fekete Madonna és a kisded csodatévő, fából faragott szobránál, amely a 15. századból származik. A templom a mai formáját 1883-ban kapta, ekkor szentelte föl ünnepélyesen Mihalovics József zágrábi bíboros-érsek.

Bár kitérő, de további legek után kutatva Trakoščan felé autózunk. Negyven kilométerre nyugatra vagyunk Varasdtól, a szlovén határ közelében. A burgban Zrínyi Miklós is megfordult anno. A költő és hadvezér a várúr, Draskovics Gáspár lányának, Mária Euzebiának udvarolt kitartóan, mielőtt feleségül vette. Az imádott hölgyet Violának nevezte szerelmes verseiben.

A vár első változata a 13. században készült el, majd az évszázadok során többször átépítették, s több gazdája is volt, így a Cillei grófok, majd 1568-tól a Draskovicsok, akik mesterséges tavat és parkerdőt is kialakítottak körülötte. A meseszerű építmény látványán kívül figyelemre méltó a família történelmi személyiségeit megörökítő portrégyűjtemény, köztük a Zrínyit ábrázoló kép, valamint az első horvát akadémiai (tanult) festőművésznő, Erdődy-Draskovics Júlia (1847–1901) számos alkotása. A falakon a képek mellett történelmi zászlók díszlenek, valamint külön terem jutott a fegyvergyűjteménynek. Ennek egyes darabjai a 15. századból származnak, s a lista a 19. század végéig terjed. Kardok, ágyúk, mozsárlövegek, sisakok, páncélruhák, amelyeket a törökök elleni harcok során használtak a vár védői. Az egykori Velencei Köztársaságban a dózsét védő gárda tagjainak szablyáiból is több példány akad, akárcsak a Draskovics család címerével díszített ágyúk, amelyeket a Napóleon elleni háborúk idején vetettek be. A termekben eredeti állapotukban maradtak fenn a bútorok, ezek bepillantást engednek abba, milyen komfort közepette éltek az egykori főurak.

Nem véletlen, hogy két éve a tekintélyes amerikai turisztikai magazin, a Conde Nast Traveler olvasói Európa 12 legszebb kastélya közé sorolták a trakoščanit.

Az út porát horvát borral illik leöblíteni. Előtte azonban ennivaló, helyi specialitások után kell nézni. Legyen az a zagorjei pulyka, amely uniós földrajzi védettséget élvez. Igaz, ehhez szigorú követelményeknek kell megfelelni, a szárnyasokat csak gabonafélékkel, árpával, illetve kukoricával etethetik, tágas helyen, szabad tartásban, lehetőleg legelőn, ahol rovarokat, hullógyümölcsöket fogyaszthatnak, végül is biokörülmények közepette. Nos, főételnek jöhet a pulykasült, amihez köretnek mlinci dukál, ami nem más, mint laskatészta, amit nagyanyáink egykoron a sparhelt­platnin sütöttek ropogósra, majd forró zsírral öntöttek nyakon.

A vidék eme nagy madarából egykoron az európai királyok asztalára is jutott. A legenda szerint Winston Churchill is kedvelte, amit a zagor­jeieknek írt köszönőlevele is tanúsít. A brit miniszterelnök karácsonyi menüjében szerepelt a horvát „purica”. A történelmi feljegyzések szerint az első egyedeket a fehér ruhás szerzetesek, a pálosok hozatták be Itáliából. Ők 1561. szeptember 8-án, Kisasszony napján (Mala Gospa) fogyasztottak először belőle. A második világháborút követően Európa-szerte keresték, vagonszámra jutott belőle Nagy-Britanniába.

A pulyka a modern európai karácsony egyik szimbóluma kezd lenni, s régről annak számít Amerikában, ahol a hagyományok szerint az őszi betakarítások után adnak hálát a termésért Istennek. Történik mindez november negyedik csütörtökjén, ami az idén november 26-ára, mára esik.

Koccintsunk erre stílszerűen helyi borral, nem az itt is megtalálható világfajták valamelyikével. Vendéglátóink az üdébb fajták közül az autohton belinát (fehéret) ajánlják, azzal büszkélkedve, hogy az a chardonnay egyik szülője. A másik zagorjei specialitás a testesebb sokol (sólyom), ezt a ferences szerzetesek karolták föl anno bán Erdődy Zsigmond varasdi főispán birtokán.

Átmenet az alpesi világba

Nemes Hinko Hranilovic (1860–1922) horvát földrajztudós 110 évvel ezelőtti tanulmányában, 1910-ben írt a vidékről, sorait Katona Lajos irodalomtörténész azonmód ültette át magyarra: „Tavaszi bűbájról, erdők zöldjéről zengő dalként csendül Zagorje neve Horvátország nyugati szélén, ahol világosan föltetszik az alpesi világba való átmenet. A Krapina folyónak vidéke zárt, külön területet alkot. A természet itt oly világos határvonalakat rajzolt a vidék köré, hogy már futólagos pillantásra is azonnal fölismerszik Horvátország e részének önálló földrajzi egységszerű jellege. Zagor­je annyi, mint »hegység mögötti vidék«. E név abból a benső kapcsolatból ered, amely Zágráb és hátvidéke között fönnállott…”