Sebő Ödön, a halálra ítélt zászlóalj megmentője

A fenti sorok nem egy hadszíntéren játszódó regényben olvashatóak, hanem a száz esztendeje, 1920. július 17-én Nagykanizsán született vitéz Sebő Ödön visszaemlékezéseiben. A fiatal főhadnagy 1944 szeptemberében társaival együtt a II. világháború egyik legnagyobb katonai hőstettét hajtotta végre, az ezeréves határon, a Gyimesi-szorosban egy zászlóaljnyi csapatával helyenként öldöklő kézitusába torkolló küzdelemben körülbelül három héten át tartotta fenn a teljes 2. ukrán front közel egymilliós hadseregét. Amikor a csapatát már a bekerítés és teljes megsemmisülés veszélye fenyegette, egy hatalmas vihar leple alatt kivonta katonáit a hadállásokból, így mentve meg azok életét. A háború azonban ezzel még közel sem ért véget számára, Sebő Ödön mint a 22. gyalog tábori pótezred zászlóaljának parancsnoka még közel másfél éven át biztosította a védelmet az akkor már egyértelműen visszavonuló német és magyar erők számára. Az utóvédharcok egészen Németországig tartottak, 1945 áprilisának legvégén, Nabburg városka közelében esett amerikai fogságba. Visszaemlékezéseit – az egységére ragasztott jelzőt felhasználva – A halálra ítélt zászlóalj című könyvében írta meg.

Az először 1999-ben megjelent, majd több kiadást is megért – ma már csak antikváriumokból beszerezhető, de az interneten is elolvasható – kötetben vitéz Sebő Ödön a katonai pályafutása kezdetét is ismerteti. Tizennyolc évesen vonult be a budapesti 1. honvéd gyalogezredhez, s a II. zászlóalj 3. századához osztották be.

– Apám nem készült tiszti pályára, bár a családunk felmenői Temesvár környéki katonák voltak – mondta lapunknak vitéz Sebő Ödön fia, Sebő Ferenc népzenész, a nemzetközi hírű Sebő zenekar vezetője. – A huszadik században azonban annyi kavarodás történt, annyira felbolygatta az a korszak a családok életét, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik benne. Esetében is kényszerhelyzetek sorozata vezetett oda, hogy önkéntesként, korengedéllyel az 1. budapesti gyalogezred katonája lett. Eredetileg kereskedőnek készült, el is végezte az iskolát, ám állást csak akkor kaphatott a Magyar–Olasz Bankban, ha előtte letölti egyéves katonai szolgálatát. Ezért kérte 1938-ban felvételét a Magyar Királyi Honvédséghez. Bár Európa már forrongott, de még a második világháború kitörése előtt álltunk.

Sebő Ferenc azt mondja, a háború kirobbanása után innen egyenes út vezetett a tisztképzőbe, a Ludovika Akadémiára, ahol 1942-ben hadnaggyá avatták. Az akadémiát kiváló eredménnyel, évfolyammásodikként végezte, talán ez is szerepet játszott abban, hogy kérésének megfelelően az akkor már Magyarországhoz visszacsatolt Erdélybe, Gyimesfelsőlokra, a 32. határvadász zászlóaljhoz vezényelték.

– Arról soha nem beszélt, hogy azért kérte magát a Gyimesbe, mert a család Erdélyből származott, de feltehetőleg ez is szerepet játszott benne – folytatta Sebő Ferenc. – Valójában nagyapámék voltak erdélyi menekültek, ők telepedtek le aztán Nagykanizsán. Apámék hárman voltak testvérek, ő középső fiúként már Nagykanizsán született.

Sebő Ferenc azt mondja, nem ő hivatott arra, hogy édesapja hőstetteiről beszéljen, azok amúgy is elolvashatóak visszaemlékezéseiben. Inkább arra szeretne rámutatni, hogy a XX. század vérzivataros eseményei miként hatottak az akkor legszebb ifjúságukat élőkre. A családi archívumukban őriznek néhány korabeli filmfelvételt. Többek közt 1944 augusztusából, amikor a szabadságát otthon töltő vitéz Sebő Ferenc és későbbi felesége először találkoztak.

– Szemmel láthatóan dúl köztük a szerelem, egy tavon, csónakázás közben fényképezik egymást – mondta Sebő Ferenc. – Ebben talán az a legmeglepőbb, hogy az emberek a háború alatt is tudtak boldogok lenni. Aztán apám visszament az egységéhez, s néhány napra rá ott volt a nyakukon a teljes második ukrán hadsereg.

A 32. hegyi határvadászok történetét vitéz Sebő Ödön visszaemlékezései mellett egy 2003-ban, az eredeti helyszíneken forgatott dokumentumfilm is megörökítette. A könyvből és az Osgyáni Gábor által rendezett, Hegyivadász a Kárpátokban című filmből egyértelműen kiderül, hogy a halálra ítélt zászlóalj még akkor is védte állásait, amikor az ellenség a Keleti-Kárpátok átjáróit már mindenütt elfoglalta. A Vörös Hadsereg katonái – s velük együtt az addigra átállt román erők – 1944. szeptember 23-án lépték át először a magyar határt, elkeseredett csatákban viszonylag hamar vereséget mérve a véderőkre. Komolyabb ellenállással csak a Csíki-havasokban, pontosabban a Gyimesi-szorosban találkoztak. A vitéz Sebő Ödön által vezetett 32. hegyi határvadász zászlóalj olyan hősiesen és sikeresen harcolt, hogy a szovjet parancsnokság nagy erőket sejtett Gyimesbükk környékén. A magyar hadi sikerekben döntő szerepe volt az addigra már a német csapatok parancsnokságát is átvevő vitéz Sebő Ödön személyes döntéseinek. Miután helyzetük végleg tarthatatlanná vált, a nagykanizsai születésű főhadnagy vezette zászlóalj sikeres kitörést hajtott végre.

A halálra ítélt zászlóalj katonái a kitörést követően – főleg vitéz Sebő Ödön személyes döntéseinek köszönhetően minimális veszteséget szenvedve – a Székelyföldön, a Felvidéken, Csehországban és Németországban harcoltak tovább. A főhadnagy többek között azzal tudta katonáit megmenteni, hogy nem esküdtek fel Szálasira, illetve az általa vezetett nyilas kormányra. Ennek ellenére a második világháborút követően – mint volt horthysta katonatisztet – őt is érték támadások a regnáló hatalom részéről. Fia így beszélt erről:

– Ahhoz, hogy akkoriban valakit bíróság elé állítsanak, elég volt annyi, ha a Ludovikán végzett – fogalmazta meg Sebő Ferenc. – Apámnak szerencséje volt, az amerikai fogságból való szabadulása után nem akart tovább egyenruhát hordani. A kereskedelmi végzettségének köszönhetően hamar elhelyezkedett a szakmájában, ahol a tudása miatt megbecsülték. Talán éppen ez mentette meg az életét.