Fehér Beatrix ruháira költözött a város és a rét

Fehér Beatrix ruhatervező iparművészre igazak a fentiek, akiről a napokban adtuk hírül, hogy 300 maszkot adományozott Csatár önkormányzatának. Mint az alábbiakból kiderül, ennél azért többet is érdemes tudni róla.

A budapesti lánynak már gyerekként a rajzolás volt a mindene, a játékot pedig az jelentette, hogy ruhákat varrt a babáinak. Az első próbálkozásnál buzgalmában a munkaterületként választott kempingszéket is hozzávarrta a ruhácskához, de ez nem szegte kedvét. Amikor nagymamájától megörökölte a varrógépét, többé már ez a veszély sem fenyegetett…

Tervező ambíciói először mégis a bőrdíszművesség felé vitték, ezen a szakon végezte el a kisképzőt (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola), valamint az iparművészeti főiskolát (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) is. Hivatásszerűen az egyetem elvégzése után kezdett el ruhákat tervezni, de a bőrhöz sem lett hűtlen, táskát szintén készít, hiszen anélkül nem komplett a szett.

– A szemléletemből sem kopott ki a bőrdíszművesség, ami főként a szabásminták és a kivitelezés precizitásában mutatkozik meg. A bőrnél ugyanis minden milliméter számít. A kisképzőben volt olyan félév, amikor kizárólag a hajszálpontos négyzetek vágását gyakoroltuk – meséli Fehér Beatrix, aki férjét követve lett zalai, könnyűipari mérnök párja ugyanis bőrdíszműves céget működtet Bocföldén. Egy bőrös pályázat kapcsán ismerkedtek meg, a tervezői és kivitelezői oldal képviseletében. Kétévnyi ingázás után először Zalaegerszegen telepedtek le, majd Csatárban építkeztek. A gyerekek révén – Olívia 5 éves, az Adyba járó Leonard 7,5 – gyorsan összebarátkoztak generációjuk képviselőivel.

Ruhái egyediek, ami annak is köszönhető, hogy saját fotóiból alkotja meg a kelmékre kerülő mintát. Járt szakmai gyakorlaton Svájcban, ösztöndíjjal Finnországban és Szlovéniában. A fotó utóbbi helyszínen kapott partneri szerepet munkájában.

– A fotózás régóta kedvelt hobbim, s a ljubljanai textilnyomó kurzuson támadt az ötletem, hogy az ott fotózott városrészleteket, élményeket felvigyem a textilekre. Azóta sem lettem profi fotós, de gép szinte mindig van nálam. A mintákhoz alapot szolgáltató képek néha spontán, máskor célzottan születnek, bevallom, mintákban látom az életet. Megesett, hogy három napig jártam rollerrel Budapestet motívumokat gyűjtve, s Zalaegerszegen is kinéztem már magamnak több izgalmas részletet. A természetben és urbánus környezetben születő fotók némi grafikai átalakítást követően, szitanyomással kerülnek a textilekre. A fotó témája befolyásolja a szabásvonalat, s természetesen arra is tekintettel vagyok, hogy a kép miként illeszkedik az emberi anatómiához. Hiszen a motívum élő, mozgó emberi testre kerül, továbbá plusz jelentést ad az öltözetnek, ügyelni kell tehát, nehogy komikus legyen a végeredmény. Ehhez elég sokat sakkozok, ha új kollekciót tervezek, hetekig avval fekszem, kelek, ott zizeg a fejemben.

A különböző hangulatú motívumok teret nyitnak a személyiségnek, sok megrendelője dönt egy-egy emlék, élmény, vagy ismerős városkép sugallatára. Kollekciói a szakma elismerését is kivívták. Mintegy másfél évtizede lépett színre saját márkájával, s már az indulást követő évben első helyen végzett a Magyar Formatervezési Díj megmérettetésen, továbbá a Szombathelyi Képtár által rendezett Textilművészeti Triennálén ugyancsak első díjat kapott.

A Camou márkanevet választotta. Ez egyfelől utalás az álcázást, rejtőzködést jelentő camouflage kifejezésre, ami nem más, mint a katonák terepszínű felszerelésein látható minta. Esetünkben azonban ez a jelentés talán csak „kamu” – hogy a név másik olvasatát is elsüssük –, hiszen e ruhák nem a beolvadást szolgálják, sokkal inkább üdítő extravaganciát képviselnek.

Fehér Beatrix amúgy nem az a típus, aki rideg tudatossággal építené a karrierjét. Mint felidézi, a kezdeti lendületet egyértelműen a budapesti WAMP-nak köszönheti. A Vasárnapi Művész Piacnak, ahol magyar tervezők mutatkoznak be kis­szériás termékeikkel, legyen az ruha, ékszer, kiegészítő, lakberendezési tárgy, fotó vagy akár gasztronómiai truváj. A WAMP nemcsak dizájnvásár, hanem közösségi fórum, találkozási pont és kreatív program is egyben. Már az induláskor részese volt, itt kapott először pénzt a munkájáért, amit azonnal el is költött anyagra.

A Camou gyakorlatilag ma is egyszemélyes márka. Beatrix a varrást bedolgozókra és kis egerszegi varrodájára hagyja, de szinte minden egyéb munka és logisztika az ő vállán nyugszik. Ruhái eljutottak már Kanadába, Spanyolországba, Németországba, Bécsben pedig forgalmazzák is szettjeit.

– Az ottani partner számára külön kollekció készül, bécsi motívumokkal – számol be. – Persze nem egy az egyben alkalmazom az ikonikus városrészleteket, de például a Ste­phans-dóm mázas tetőcserepei vagy Hundertwasser házai remek inspirációval szolgálnak.

Néha kiállításon is szerepelnek munkái, mint legutóbb a Kiscelli Múzeum templomterében megrendezett Ragyogj! című divattárlaton. A tavaly októberben megnyílt és a járvány miatt idő előtt bezárt kiállítás az elmúlt 250 év divattörténetét mutatta be a múzeum textilgyűjteményére és kortárs tervezők munkáira alapozva. Két olyan ruhával szerepelt, amit a múzeum meg is vásárolt tőle. A felhozatalban láthatta a közönség egyebek közt Erzsébet királyné esküvői ruhájának uszályát és Medveczky Ilona fellépőruháit is.

A koronavírus-járvány következményei őt is próbára teszik. Egy ilyen kicsi vállalkozás, aminek profilja nem a létezés alapfeltételét adja, „csak” a lelkünket dajkálja, különösen sérülékeny. Pedig egy hozzánk illő ruha, ami feldobja a hangulatunkat, amiben megtaláljuk önmagunkat, mentálisan életmentő lehet. És ez nem kamu.