Bedő Stella: Az életre neveléshez nem csak útmutatás, hanem személyes példa is kell

Gyermekkorát a Felvidéken töltötte, közvetlenül a Jászai Mari-díjas színész, Kaszás Attila szomszédságában.

- Attila a szűk baráti társaságunk része volt, egy gimnáziumba jártunk. Bennem a hegedűjátéka maradt meg leginkább, ugyanis a bátyám hangszerén tanult meg játszani. Mindig is az irodalmi színpad legkiválóbb szereplőjeként tartották számon. Hozzá hasonlóan én szintén három évig jártam a Selye János Gimnáziumba, majd Selmecbányán érettségiztünk, viszont ő egy évvel korábban. Akkor távolodtunk el egymástól, amikor Pestre került. Az egyetemi évek alatt ritkán találkoztunk, a gyerekkor kötött össze bennünket.

Bedő Stella nem készült pedagógus pályára, annak ellenére, hogy édesanyja magyar-történelem szakos pedagógusként dolgozott. Mivel édesapja gyermekorvosként tevékenykedett, ezért ebbe az irányba terelték őt szülei.

- Gimnazistaként kijelentettem, hogy nem járok hat évig egyetemre. Az motoszkált bennem, hogy olyasvalamivel szeretnék foglalkozni, ami a nyelvekkel, főleg az angollal kapcsolatos. Ezért vonzott az utazásszervezés, illetve a külkereskedelmi tevékenység – emlékszik vissza a kezdetekre a tanárnő. – A Felvidékről származom, és büszke vagyok arra, hogy végig magyar iskolába járattak a szüleim. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, komoly döntés előtt álltam: az utazással és a nyelvvel foglalkozzam, (négy nyelvből: magyar, szlovák, angol, orosz érettségiztem) vagy valami más irányt válasszak, amivel át tudok jönni Magyarországra, hogy a felsőoktatásban is anyanyelvemen tanulhassak. Végül a bölcsészettudományi kar mellett döntöttem. Az angol nyelv mellé a magyar nyelv és irodalom párosult. Elindultam Debrecenbe, ahol nehezen birkóztam meg a távolsággal, a család és barátok hiányával, az első komolyabb kudarccal, míg végül arra döntésre jutottam, hogy végleg hazamegyek. Azonban a nagykövetségen a konzul úr mellém állt, és nem engedte, hogy feladjam, lehetőséget kaptam arra, hogy az ELTE-n folytassam megkezdett tanulmányaimat. Így került a látóterembe a néprajz szak, lettem magyar nyelv és irodalom szakos tanár, etnográfus, ami a tanári hivatástól nagyon messze áll.

- Az etnográfiát nagyon megszerettem, a jövőmet is ezen a pályán álmodtam meg. Az volt a szívem vágya, hogy elutazom Mexikóba, illetve Peruba és a dél-amerikai indián kultúra legértékesebb emlékhelyeit kutatom fel. Emiatt kezdtem tanulni a spanyol nyelvet. A magánélet azonban közbeszólt: megtaláltam a párom, később két gyermekünk született. Keszthelyre kerültem, ahol magyart, és a felsőfokú nyelvvizsgám révén angol nyelvet oktattam első munkahelyemen, a keszthelyi Nagyváthy János Szakközépiskolában, majd 1995-től a keszthelyi „Közgázban” tanítok, 33 éve vagyok a pedagógus pályán.

A tanárnő nem elégedett meg ennyivel, Pécsett befejezte az angol szakot, amely azóta a főszakának számít. Az idegen nyelvek szeretete megmaradt egyetemi évei alatt is, latinból és cseh nyelvből záróvizsgát tett, finnül tanult, oroszul még mindig jól beszél, szlovákból tolmácsol és fordít.

- Amikor elkezdtem tanítani, azonnal rájöttem, hogy a pedagógus pálya jó választásnak bizonyult. A mai napig úgy gondolom, korántsem biztos, hogy az az út a megfelelő a számunkra, amire elsőként gondolunk. A tanári pályán találtam meg önmagam, ebben teljesedtem ki. Nem is tudnám elképzelni az életem anélkül, hogy ne jönnék be az iskolába a gyerekekhez – vallja a pedagógus. – Sokan megkérdezik, hogy mi a fontosabb: egy tantárgy tanítása, vagy a nevelés. Mindig próbáltam egyensúlyt teremteni a kettő között, de elsősorban nevelni szeretek, a gyerekeknek példát mutatni. Nem biztos, hogy mindig sikerül, de a célom mindenesetre az, hogy az életre tanítsam őket. Nincs az a tantárgy, amit autodidakta módon ne lehetne elsajátítani, viszont az életre való neveléshez személyes példa, útmutatás kell, ezért az osztályfőnökség nagyon közel áll hozzám. A mai napig sok korábbi tanítványom felkeres, jóformán nincs olyan hét, hogy valakivel ne ülnék le kávézni, beszélgetni. Számomra ez a legfontosabb visszaigazolás a munkámmal kapcsolatban, hogy tanítványaim felnőttként is számítanak segítségemre, véleményemre.

Fontos elve az élethosszig tartó tanulás. Ő maga is folyamatosan képezi magát: elvégezte a közoktatás vezetői képzést, majd megszerezte a mesterpedagógusi fokozatot. Magyar nyelv és irodalomból szaktanácsadói, angol nyelvből pedig szakértői képesítést szerzett.

- Amit lehet, megpróbálok elérni a pályámon. 2017-ban ért az a megtiszteltetés, hogy miniszteri elismerő oklevelet kaptam kiemelkedő pedagógusi munkámért.

Felvidéki lévén fontos küldetésének, hogy megismertesse a diákjait a határon túl élő magyarság életével.

- Az első pillanattól kezdve kerestem a lehetőségeket, így 1998-ban pályáztam a Julianus Testvériskola Programra. A Selye János Gimnáziummal kötöttünk testvériskolai kapcsolatot, melyről elmondható, hogy jelenleg a Felvidék egyik legszínvonalasabb gimnáziuma. Ettől kezdve folyamatosan pályáztam.

- 2009-ben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának Titkársága és a Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztériumának Határon Túli Magyarok Titkársága által meghirdetett „Rendkívüli tanóra” pályázaton különdíjban részesültem, melyet a Parlamentben vehettem át. 2010 óta a Határtalanul program keretében többször szervezetem kirándulást az iskola tanulóközössége számára. 2012-ben örömmel tettem eleget a felkérésnek, hogy az Educatio Kiállításon a „Fogadóórák” keretében mutassam be saját jó gyakorlatomat, melynek témája a határon túli kapcsolatok kialakítása és ápolása, illetve ennek beépítése az iskolai programba egy témahét keretein belül. Mindezek mellett nyelvtanárként kétévente szervezek tanulmányi kirándulásokat Nagy-Britanniába, fontosnak tartom, hogy a diákok megismerjék, megtapasztalják az angolszász világot, kultúrát.

A tanárnő kiemelte, mindezt a vezetőség, a kollégák támogatása és diákok pozitív hozzáállása nélkül nem lehetett volna véghezvinni.

Tapasztalata szerint az emberi értékek fontossága átértékelődött, az új generáció már másképp látja a világot, de a munkáját hivatásnak tekintő tanárnak feladata továbbra sem változik.

- Pedagógusként felelősnek érzem magam azért, hogy empátiával segítsem a rám bízott fiatalokat problémáik megoldásában. Vallom, hogy a tanár személyisége egyben a munkaeszköze is. Azt gondolom, hogy a személyes példamutatás a legfontosabb. Hitvallásomnak tekintem Albert Einstein szavait, miszerint:

„A példamutatás nem az egyik útja a tanításnak, hanem az egyetlen útja.”