Filmkritika

2019.07.28. 13:00

Fehér éjszakák – Tábori tortúrával

Ari Aster tavaly robbant be az Örökséggel, a mindössze 33 esztendős direktor debütáló alkotása pedig esszenciális horror volt.

Péter Zsombor

Hatásvadász ijesztgetések nélkül hozta a frászt az emberre, és olyan nyomasztó atmoszférát kreált, ami sokáig kísértette a nézőt. Aster a modern horror legújabb ikonjává léphet elő új művével, a Fehér éjszakákkal, vagy az Örökség sikere egyszeri bravúr volt?Dani (Florence Pugh) és Christian (Jack Reynor) lassan négy éve együtt vannak, ám a fiú szakítani szeretne a lánnyal. Egy családi tragédia miatt úgy dönt, mégsem teszi, helyette elhívja barátnőjét egy nyaralásra, ahova néhány barátjával tart. A helyszín egy aprócska svéd falu, ahol idén rendezik a 90 évente esedékes kilencnapos fesztivált. A zárt közösség szeretettel fogadja a jövevényeket, de szokásaik szépen lassan megrémítik Daniéket.

A film olykor meghökkentő, zavarba ejtő Fotó: ZH

Első olvasatra egy szimpla szektás horrorra asszociálhat az ember, amiben fiatalok egy ismeretlen közegbe kerülnek, majd a vakáció szépen lassan rémálomba fordul, és lemészárolják őket a fanatikus szektatagok. Aki ismeri Aster stílusát, tudja, hogy a végeredmény messze áll ettől, noha a koncepciót le lehet butítani erre az alapra, ha nagyon akarjuk. Ez mégis meggondolatlanság lenne, ugyanis a Fehér éjszakák igényes és intelligens film, amit nem lehet beskatulyázni. A modern felfogás szerint még csak horrornak is erős túlzással lehet titulálni, inkább egy zárt kommunát bemutató groteszk alkotás, ami megragadja és kirántja a nézőt a komfortzónájából. Ha jobban belegondolunk, akkor mégis ebben rejlik a zsigeri horror mibenléte. A félelem az ismeretlentől, a traumáktól, hogy kiszolgáltatottnak érezzük magunkat a szereplőkkel egyetemben. Lehet, hogy a zsáner átalakult, de amit úgy ismerünk, hogy tradicionális horror, annak így kéne kinéznie. Más kérdés, hogy az ehhez hasonló alkotásokat nem lehet futószalagon gyártani és tömegtermékként eladni, de ez így is van rendjén.

Elkerülhetetlen, hogy összehasonlítsuk az Örökséget, Aster új művével. A két film közt megvannak a párhuzamok, mégis rengeteg dologban különböznek egymástól. Akinek az Örökség sok volt, meg se próbálkozzon a Fehér éjszakákkal, mert ez egy sokkal elvontabb, embert próbálóbb mozi. A rendező még tovább merészkedik, kiszélesíti a határokat, meghökkent, zavarba ejt és egyedül hagy az örvénylő gondolatok tengerében. Kézjegyei abszolút felismerhetők, és örömmel konstatáltam, hogy újfent bravúros dolgokat mer meglépni. Nagyon tetszett már az Örökségnél is, hogy sok esetben a lényeg nem a fókuszban, hanem elrejtve, a kép valamelyik oldalán történik. Ezáltal a néző keze teljesen el van engedve és rajta múlik, hogy mit fedez fel magának ebben a bizarr utazásban. A Fehér éjszakákra tökéletesen illik az „ördög a részletekben rejlik” közhely. Rengeteg a rejtett szimbólum, az apró utalás, ami egyfelől előrevetíti a későbbi fordulópontokat, másrészt segít összerakni a kirakós darabkáit. A komoly hangvétel ellenére a film nem veti meg a humort, sőt az első harmadban kifejezetten sokat lehet mosolyogni és nevetni. Ez a fajta, helyenként könnyedebb hangvétel abszolút indokolt és szükség is van rá ebben a gyönyörű pokoljárásban. Mert a Fehér éjszakák a maga kifordult módján tényleg meseszép alkotás. Egy számunkra idegen szubkultúrát, kommunát félelmetes természetességgel mutat be.

Ezek is érdekelhetik