Így működtek a népbíróságok Zalában

Magyarországot az erkölcsi normák mellett jogilag a Moszkvában 1945. január 20-án megkötött és a magyar jogrendbe véglegesen az 1945. évi V. törvénycikként beillesztett fegyverszüneti egyezmény kötelezte a háborús bűncselekményt elkövetőkkel szembeni eljárásra. Ennek 14. pontja kimondta: „Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett”. A jogszabállyá lett egyezmény csak az eljárás kötelezettségéről rendelkezett, de arról nem, hogy az milyen módon és eszközökkel valósuljon meg.

A fegyverszüneti egyezményből tehát nem következően, de a magyar politikai vezetés különbíróságként működő, úgynevezett népbíróságok felállítását határozta el. Már a maga korában is vita tárgyát képezte a népbíróságok és velük együtt a népügyészségek létrehozásának szükségessége, illetve a népbírósági jog alkalmazása. Kérdésként merült fel, elítélhetők-e a régi, meglévő bírósági szervezetben az elkövetéskor hatályos joganyag alapján a bűntettesek, vagy nélkülözhetetlen a különbíróság létrejötte, ami magával vonta az új bűncselekménytípusok, mint háborús és népellenes bűntett megteremtését, ráadásul visszamenőleges hatállyal, ami az effajta bíráskodás másik erősen vitatott pontja volt.

A háborús és népellenes bűncselekmény megítélése már a kezdetekben meglehetősen tág határok között mozgott, leginkább a holokausztban való tevőleges részvétel sorolódott ide, illetve a főbűnösök (miniszterelnökök, miniszterek stb.) esetében a háborúba lépés, de például a hazai német nemzetiségűeket tömörítő Volksbund szervezetben viselt szimpla tagság már önmagában is kimerítette ezt a bűncselekményfajtát. A későbbiekben egyre több mindent húztak rá erre, ami idővel teljesen parttalanná tette az ítélkezést, az nyíltan politikai színezetet nyert, így például 1949-ben Mindszenty József vagy Rajk László esetében is a Budapesti Népbíróság ítélkezett. A népbíróságok tanácsban ítélkeztek, ahol csak a vezető népbíró volt hivatásos bíró, míg a többi népbíró laikus, pártok által delegált személy volt, ami kezdettől fogva magában rejtette a politikai ítélkezés veszélyét. A népbíróságokat és ezzel együtt a népügyészségeket törvényszékenként hozták létre, és mivel Zala megye mindkét városában működött törvényszék, ezért Zalaegerszegen és Nagykanizsán is felállították ezeket az újdonsült igazságszolgáltatási szerveket. Esetükben a fellebbviteli bíróság szerepét a Népbíróságok Országos Tanácsa töltötte be.

A Zalaegerszegi Népbíróság 1945. április 26-án alakult meg a vármegyeháza épületében, a Zalaegerszegi Nemzeti Bizottság helyiségében. A nemzeti bizottság a népbíróság elnökéül dr. Czeglédy Ferenc járásbírót, a népügyészség vezetőjéül pedig dr. Barthodeiszky Emil ügyészt kérte fel, akik ezután megjelenvén az ülésen el is fogadták a nominálást. A Nagykanizsai Népbíróságot 1945. május 18-án állították fel, melynek elnöke dr. Gáspár Zoltán, míg a népügyészség első vezetője dr. Vargha László lett. Különösen Nagykanizsán mutatott a későbbi években nagy változékonyságot a szervezet a vezetőit illetően, ami az intézmény politikai érzékenységét jelzi.

Mindkét zalai népbíróság, ahogy az ország legtöbb ilyen szerve, 1948-ig folytatta a tevékenységét, ezután a csökkenő ügyszám miatt koncentrálták azokat, így a zalai ügyek Győrbe, illetve Pécsre kerültek, de időnként tartottak a megyébe kihelyezett üléseket is. A két zalai népbíróság a három év alatt összesen 1097 ügyet tárgyalt, amely 1269 személyt érintett. Megjegyzendő, hogy a népügyészségek elé az előbbi ügyszámnak körülbelül a duplája került, de csak alig több mint a fentebb jelzett ezer esetben sikerült a vádhatóságnak a népbíróság elé citálnia a vádlottjaikat. Ráadásul, akik végül bíróság elé kerültek, azok közül sem ítéltek el mindenkit, Zalaegerszegen és Nagykanizsán összesen 663 ügyben hoztak marasztaló ítéletet. A korszakban, közvetlenül a háború után nem is annyira az ítéletek száma, hanem azok mértéke volt sokak számára elfogadhatatlanul alacsony. A háborús és népellenes cselekedetekben bűnösnek talált személyek majdnem fele mindössze egy évet vagy annál is kevesebbet kapott, persze sokszor kérdés volt, hogy valóban elkövették-e a nekik felrótt bűnt vagy csak politikai koncepció áldozatai lettek. Nem egyszer azért rángattak valakit népbíróság elé, mert a háború idején bírálta a Szovjetuniót, ami alapján valójában milliókat lehetett volna elítélni. Sok esetben már a háború után tett megjegyzések miatt hurcolt az államvédelem a népügyészség elé embereket, zömében ezek közül kerültek ki azok, akik végül a vád tarthatatlansága vagy egyenesen nevetséges volta miatt nem kerültek bíróság elé.

A legsúlyosabb ítéletet, a halálbüntetést mindössze két esetben szabták ki a zalai népbíróságok, de nem hajtották végre. Az első eset 1946-ben történt, amikor Fider Györgyöt, a vármegyei nyilas számonkérő szék vezetőjét ítélték halálra, amit a fellebbviteli bíróság életfogytiglanra módosított. A másik halálos ítéletet 1947-ben mondta ki a bíróság, a volt nyilas főispán Csomay Miklós ügyében, de csak a távollétében tudták elítélni és később sem került a magyar hatóságok kezére. Ugyanebben az évben az ügyek fogyatkozása és a politikai elvárások eredőjeként már-már abszurditásba csapott át az ítélkezés, amikor például újra elővették az 1919-ben Tapolcán és a szomszédos Diszel községben elkövetett zsidóellenes pogromok ügyét, mivel úgy ítélték, meg, hogy az akkori ítélet „nem volt igazságos”.

A Nagykanizsai és a Zalaegerszegi Népbíróság és a melléjük vádhatóságként felállított népügyészségek hivatalosan 1948. január 14-én fejezték be tevékenységüket.