Dr. Gundy Sarolta rákkutató: Az élet tele van törvényszerűséggel

A legtöbb rákos megbetegedésről a környezet tehet

Az előadó tudományos hitelességgel, de laikusok számára is jól érthetően beszélt a rákról, ami az átlagéletkor meghosszabbodásával az egyik vezető halálokká vált világszerte. Az előadásból kiviláglott, hogy a rákos megbetegedések kialakulásáért 80-90 százalékban a környezet tehető felelőssé, azaz életmódunk gondosabb kialakításával mérsékelhetnénk a rákkeltő tényezők káros hatását. Például a dohányzás során keletkező 4000 kémiai anyagból 90 a bizonyítottan rákkeltő anyagok közé tartozik, de a sózott, füstölt, ízfokozókkal, fermentálással készült hústermékek ugyancsak ilyenek.

A vörös húsok nitráttartalmuknál fogva kedvezőtlenek. Ismert a szolárium, az azbeszt és a bioritmust szétziláló több műszakos munkarend káros hatása is. A gyógyítás egyre differenciálódik, keresik a kutatók azokat a diagnosztikai és gyógymódokat, melyekkel időben felfedezhető a baj, és a kezelés az egészséges sejtekre nem, csak a rákos sejtekre fejt ki hatást. Már most számos úgynevezett biológiai, vagy immunterápiás szerrel tudnak sikeresen küzdeni a daganatok ellen. Mind a kutatás, mind a gyógyítás beláthatatlan lehetőségekhez juthat a jövőben a nanotechnológia alkalmazásával.

Nyugdíj után sem vonult vissza

A professzor asszony az Országos Onkológiai Intézetben dolgozott mint kutatási osztályvezető, és nyugdíjba vonulása után továbbra is részt vesz a tudományos életben.

– Sok nemzetközi és hazai szakmai fórum munkájában vettem részt, és a mai napig tagja vagyok számos olyan társaságnak, melyek a környezet és a rák viszonyával foglalkoznak – említette dr. Gundy Sarolta. – A genetikába akkor szerelmesedtem bele, mikor gyermekkoromban édesapámmal mentünk Dombóváron lefelé az állomásra, és az árokparton négylevelű lóherét kerestünk, mert hogy az egy mutáns. Annak valami oka van, hogy az nem háromlevelű. Amikor aztán a tanulmányaim során lehetőségem nyílt szakterületet választani, a genetika mellett döntöttem. Abban az időben voltam középiskolás, amikor a szülők előző rendszerbeli státusza miatt a gyermekeiket hátrányosan megkülönböztették. Édesapám ludovikás tiszt volt, az 1963-as rehabilitációig keményen megbélyegzett személy. De én végig kitűnő tanuló voltam, latinból és oroszból pedig a megyei versenyeket is megnyertem, és az országos versenyig is eljutottam. Igazgatóm ajánlotta, hogy adjam be a jelentkezésemet szovjet egyetemre, úgysem fognak felvenni, de ezzel demonstráljuk, hogy a szüleim nem ellenséges polgárok. Négy tárgyból kellett felvételizni, és felvettek. A harkovi egyetemen tanulhattam, és negyedéves koromban az Ukrán Tudományos Diákkörök pályázatán genetikából első díjat kaptam. Ennek, és kitűnő vizsgáimnak köszönhetően 70 rubelről 90-re nőtt az ösztöndíjam, ami szerény otthoni hátterem okán nagy segítség volt, de maga a diákkörös tevékenység biztosított számomra egy rendkívüli lehetőséget: bejárhattam a tanári könyvtárba, ahol naprakészen, orosz nyelvre fordítva olvashattam az élvonalbeli nyugati kutatásokról, a Nature-ben vagy Science-ben megjelent cikkeket. Külföldi meghívásaim során is nagyon sokat tanultam – akkor már természetesen angolul – s az így szerzett információknak nagy hasznát láttam. Kaptam például Franciaországba munkameghívást, ahol igazi gazdag kutató lehettem, az Egyesült Államokban egy évet tölthettem nemzetközi ösztöndíjjal, illetve több más országban is hosszabb-rövidebb ideig, hasonló módon. Később, mikor oktattam is – orvosképzésben, orvostovábbképzésben, közegészségügyben, állatorvosképzésben, vagy az ELTE-n, jól kamatoztathattam ezeket az ismereteket. Azt is hiszem, hogy – hacsak nincsenek politikai ambíciói valakinek – olyan komoly származási hátránnyal is, mint én indultam anno, el lehet érni jelentős eredményeket szisztematikus, tudatos, nívós szakmai tevékenység révén.

A professzor asszony elárulta: gondolkodásmódjára kutatóként az jellemző, amit katonatiszt édesapjától tanul, hogy szisztematikusan, lépésről lépésre kell előre haladni.

– Az egyik probléma hozza maga után a másikat, és minél jobban belebonyolódik az ember, minél többet tud kiaknázni, annál inkább érzi, hogy nincs véletlen, a törvényszerűség ott van a természetben, s az emberi kapcsolatokban is.