A cigány holokausztról keveset tudnak a ma élők, pedig az is egy nép sorstragédiája volt

Rengeteg roma halt meg a koncentrációs táborokban, mégsem beszélnek róluk

A diákok legfeljebb akkor szereznek tudomást róla, ha a históriát tanító pedagógus késztetést érez arra, hogy felhívja a figyelmet e tényre. A cigány holokauszt során körülbelül félmillió romát gyilkoltak meg a koncentrációs táborokban és a különböző helyi vérengzések során a nácik és csatlósaik. A folyamat 1944. augusztus 2-án teljesedett ki, amikor egyetlen éjszaka alatt több, mint 3 ezer romát meggyilkolva felszámolták az auschwitzi cigány tábort. Minderről Kardos Ferenc roma holokauszt-kutatóval, a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár igazgatóhelyettesével váltottunk szót.

- Az, hogy a tankönyvekben alig kap publicitást a roma holokauszt, nem valamiféle rosszindulat eredménye, hanem abból fakad, hogy előbbiek a korábbi történelmi kutatások esszenciái – bocsátotta előre Kardos Ferenc. – A tankönyvek szerzői pedig csak azokat az információkat írják le, amelyek már véglegesnek tekinthetők. A cigány holokauszttal kapcsolatos ismereteink máig nem ilyenek. Vagy mert kevés a rendelkezésre álló információ, vagy mert folyamatosan változnak a tudósok nézetei. Például amíg azok a zsidó asszonyok, akik Auschwitz-Birkenauban a cigány tábor melletti táborban voltak, nem kezdtek el beszélni a szomszédban történtekről, addig nem sokat lehetett tudni arról, hogy mit tettek a nácik a cigányokkal. Illetve, amíg elő nem került a táborkönyv, amit a lengyel írnokok parancsszóra elástak, amikor már tudni lehetett, hogy a tábort felszámolják.

Kevés a néptörténet a tankönyvekben

A roma holokauszt-kutató arról is beszélt: másrészt a magyar tankönyvek sajátossága, hogy a történelmet kronologikus sorrendben, a politikai eseménysor alapján mutatják be, ami önmagában még nem lenne baj, az viszont már annál inkább, hogy kevés bennük a néptörténeti rész, a hazánkban élő nemzetiségekről vajmi keveset tudhatunk meg általuk. Így arról sem beszélnek sokat, hogy a 18. században hogyan települ újjá Magyarország, amiben pedig jelentős szerepük volt a ma is velünk élő nemzetiségeknek.

- Csak egy példa: a szerzők elhintik, hogy jöttek az országba horvátok is, de hogy aztán mi történt velük, mit csináltak itt, hogyan éltek, arról semmit sem tudunk meg – folytatta a szakember. – Majd csak 1848-49-ben bukkan elő újra a horvátság, ráadásul úgy, hogy Jellasics, horvát származású császári-királyi táborszernagy betör az országba és részt vesz a magyar forradalom és szabadságharc leverésében. Arról pedig minden tankönyv hallgat, hogy az eltelt időben volt pozitív egymásra hatás, magyar és horvát együttélés. Ez a helyzet a romákkal is, semmit nem tanulnak a gyerekek arról, hogy a magyar hétköznapokban mennyire fontos szerepük volt a romáknak a középkorban, illetve azt követően. Gondoljunk csak a drótosokra, a vályogvetőkre, a kovácsokra, a köszörűsökre, vándoriparosokra és így tovább. Ők még meg tudtak élni a munkájukból, ami a tömegtermelés megjelenésével a semmibe veszett. De erről senki sem ír. A romák csak a XX. században kerülnek elő úgy, mint a szegénység, a nyomor szinonimái. Hasonló a helyzet a többi hazai kisebbséggel, a svábokkal, és a felekezeti alapú zsidósággal is.

Kardos Ferenc azt is jelezte: annak érdekében, hogy a velünk élő kisebbségekről több tudásunk legyen, szükséges átalakítani a magyarországi történelemoktatás rendszerét. Mégpedig úgy, hogy abban minimálisan 30 százalékos részaránnyal szerepeljen a helyi történelem. Például Nagykanizsa esetében ez azért lenne jó, mert a gyerekek tudomást szerezhetnének arról, hogy a város azért tudott szárnyalni az Osztrák-Magyar Monarchiában, mert a németek hozták magukkal a fejlett gépiparukat, a zsidók kiváló kereskedők voltak, a délről betelepülő magyarok pedig nagy tudású földművesekként adták tovább a generációk alatt felhalmozott tapasztalatot. S köztünk éltek és szolgáltattak a cigány kovácsok is.

- Ezért lenne üdvös, ha a történelemtanítás nem hadtörténelemről szólna, hanem kultúrtörténetről – szögezte le Kardos Ferenc. – Akkor el lehetne mondani például azt is, hogy a 13 aradi vértanú közül sokan nem voltak magyarok, csak felvállalták azt az identitásukban, s vele együtt vállalták a harcot és a mártírhalált is. E tudás birtokában a felnövekvő többségi társadalom is talán más attitűddel fordulna a kisebbségek, illetve a nemzetiségek felé.

Az adatvédelem fontossága

Kardos Ferenc egy érdekességet is megemlített. Mint emlékeztetett rá, Németországban már a 19. század végétől fényképes kartonrendszert tartottak fenn, regisztrálták a cigány családokat, s a kartotékokban minden fontos adat szerepelt. Ezzel az adatbázissal élt vissza aztán a náci hatalom, mert ez alapján kezdték el összegyűjteni és deportálni a németországi cigányokat. Az akkor történtek okán mai szemmel már értjük az adatvédelem fontosságát.

- A részletes adatok elegendőek voltak ahhoz, hogy a 30-as évek közepén cirka 2 hét alatt sikerüljön tömeget összegyűjteni Berlinből – folytatta a történész. – A berlini olimpia előtt született meg a gondolat, hogy a város egyik kerületében ideiglenes cigány lágert hozzanak létre, ahol a kétes elemként számon tartott roma embereket összegyűjtik az ötkarikás játékok idejére. Végül az olimpia után sem engedték el őket, ez volt az első cigányláger 1936-ban – s hol van még 1944...

Végül hozzátette: a roma holokauszt, azaz a pharrajimos, illetve az 1944. augusztus 2. éjszakáján történtek a cigányság számára legalább olyan tragédiát jelentenek, mint például a magyar nemzet szemszögéből a mohácsi csatavesztés. Ha mást nem, ezt tiszteletben kellene tartani, s beszélni az utánunk jövő generációknak erről és még sok minden másról is. Mert enélkül nincs békés együttélés, nincs megbecsülés.