A vadászat című dán játékfilm megrázó etikai kérdésekkel szembesíti a nézőjét

Lucas, az óvóbácsi viszi haza. A férfi nagyon rendes, köztiszteletnek örvend a dán kisvárosban. Elvált ugyan, de kamaszfia is inkább vele akar élni. Kialakulna újra az élete, de jön Klara. Aki szeretne belőle minél többet. Rabul, ejti a férfi fanyar, természetes kedvessége. Sütiszívet ajándékoz a férfinak, aki azt udvariasan elutasítja. Klara az óvoda vezetőjének egyszercsak úgy mellékesen megjegyzi, Lucas egy testrészét megmutatta őneki. A látomás – merthogy nyilván erről van szó – azután keletkezett kicsi fejecskéjében, hogy a bátyja és annak haverja jóvoltából pillantást vethetett néhány pornófilmkockára.

A vadászat című film rendezője az a Thomas Vinterberg, akinek a nevéhez fűződik az 1995-ös Dogma mozgalom. (Ami szakít az amerikai filmes hókuszpókusz áradattal, nem alkalmaz vizuális és számítógépes trükköket, kézikamerával dolgozik, amivel nem ufókat és világmegmentőket vagy öldöklőket, hanem valódi történeteket visz a vászonra.)

Lucas (Mads Mikkelsen) középen. Hevesen bizonyítja igazát

A rendező Mads Mikkelsen személyében (Lucas) avatott főszereplőre lel, de a figura életét a végletekig felforgató kislányt játszó Annika Wedderkopp is telitalálat. Abban az értelemben, hogy tökéletes alapot szolgáltat a kollektív hiedelem beindítására, amely odáig fajul, hogy a kisváros lakói, köztük Lucas valahai barátai inkább hisznek a menet közben önjáróvá vált előítéletnek, mint a valóságnak. A Lucas ellen bizonyítottan alaptalanul zajló hajtóvadászat során nem szolgálják ki és megverik a boltban, a fiát kiközösítik, a munkahelyéről kirúgják, a kutyáját agyonverik. Lucas egy darabig tűr, majd a karácsonyi misén kapatosan próbál érvényt szerezni igazának, a józan eszét sutba dobó közösség iszonyodó döbbenete közepette.

Nehéz helyzet. A pedofília vádja ellen eszköztelen a vele megvádolt, hiszen a másik oldalon az erkölcsi magaslatok legmagasabbika néz szeme vele: az ártatlan gyermek. Így barát legyen a talpán, aki kitart mellette. A hős pedig mi lehetne más, mit áldozat.

A néző látja a közösségi pszichózis működését, s tudja, mindez tömegméretekben fordul elő nap mint nap.

A film képi világa szürke, őszies, nyomott. A párbeszédek töredékek, a nézések mélyek, a táj kicsit életidegen. Az amúgy gyakori összejövetelekből hiányzik a melegség.

S hiába múlnak az évek, az igazi vadászaton is Lucast keresi egy eltévedt golyó. Sosem lesz vége? Mi legyen? Figyeljünk oda a gyerek szavára, de nézzünk mögé? Oldódik-e egy mégoly kitűnő filmtől ez a tabu?