Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 1. rész

„Isten, könyörülj meg nékünk
Ne szenvedjen tovább népünk
Megátkoztál, meg is vertél
Örök csavargóvá tettél"

Legalábbis ez a sztereotípia alakult ki a 21. század elejére róluk: a cigányokról, az örök csavargókról, akik szinte a világ valamennyi táján megtalálhatóak, igazi hazára azonban sehol sem leltek. Zárt közösségek voltak, és a 21. századra is azok maradtak, saját értékrenddel, kultúrával, felfogással. Az előbb említett sztereotípia persze nem új keletű. Hacsak a magyar vonatkozásokat vizsgálom, például Losontzi István több kiadást megélt, Hármas Kis – Tükör című tankönyvében (!) emígy írnak róluk, méghozzá a kiegyezés időszakában: „A czigányok, Zingari vagy Singara nevű mesopotamiai városból, vagy circassiai, tatárországi tartományokból szállinkoztak az európai földekre 1417-ik esztendő táján; henyélő, varázsló, tolvaj, bujdosó vándornép." Érdekes, hogy a „czigányokat" Erdély egyik „főlakos" népeként említi: „Erdélynek főlakosai Magyarok, Székelyek és Szászok, kik közé elegyedtek Oláhok, Rusznyákok, Örmények, Bolgárok, Görögök, Zsidók és Czigányok." Losontzi az „oláh" népet pedig a románokkal azonosítja, és földjüket Oláhországnak nevezi: „Az oláhok (Valachí), olasz nemzet, a régi rómaiaknak maradványai, ahonnan magukat ma is rumunyiaknak, azaz: rómaiaknak nevezik. Valachusoknak pedig a Vlach tót szótól, mely olaszt teszen. – Többnyire jobbágyok; mérges és babonás emberek." (Megjelent Bucsánszky Alajos nyomtatásában és kiadásában. Pest, 1868. 357 – 360. o.).

Tipikus sátoros cigánycsalád

Az 1893 és 1897 között kiadott Pallas Nagy Lexikon emígy ír róluk: „Indiából származó nép, mely a XV. században jött be Európába s terjedt el annak különböző országaiban. Magukat rom-nak (ember) néha kálo-nak (fekete) nevezik, s ezzel szemben parno (fehér) névvel illetnek minden nem-cigányt. A hazai vándorcigányok manus-nak (ember) is nevezik magukat, a nem-cigányt gadzsio-nak"

A Magyar Értelmező Szótár szerint: „Ázsia és Európa országaiban szétszóródva élő, sötétes bőrű, sötét hajú, indiai eredetű nép."

A cigányságnak Európába, hazánkba, azon belül is a zalai, dél-dunántúli térségbe való érkezéséről kialakult különböző „nézetek" ellenére az igazság az, hogy nem hangsúlyosan, nem egy korszakban, nem is egyszerre és nem egy kultúrával betelepülő népről beszélhetünk. Ezt állítja a cigányság történetét sok éve vizsgáló kutató, Kardos Ferenc, a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár munkatársa, aki nem mellesleg maga is cigány származású. De erre a megállapításra jutott e tanulmány készítője is a kutatásai során. Most ennek a kutatómunkának – amelynek „koordinátora és fő forrása" Kardos Ferenc volt – velejét adom közre. Lássuk tehát a cigányok rövid, mindenekelőtt a Dél-Dunántúlra koncentráló történetét:

1. Cigányok...

Először is cigány, vagy roma közösségek? Célszerűbb cigány közösségeket említeni, hiszen tipikusan roma közösségekről csak abban az esetben beszélhetünk, ha azok egymás közötti kommunikációjukban ténylegesen a roma nyelvet használják. De ma már sok cigány származású ember egyáltalán nem beszéli a roma nyelvet. Ennek ellenére persze egy etnikumról van szó, de nem „magyar felfogással" értett, gondolt etnikumról. Ezen azt kell érteni, hogy Magyarországon a magyarság, mint nemzet, viszonylag kis táji (etnikai) eltéréseket mutat. A Kárpát-medencében valóban népek olvadta össze, elég csak a középkor hajnalától vizsgálódni. Az avarok a 600-as, 700-as években magukba olvasztották a hunok, gepidák és longobárdok leszármazottait, majd az avarok maradékai pedig a magyarokkal – akik már az ideérkezésük idején sem voltak egységesek, gondoljunk csak a kabar törzsre például – keveredtek. Később a kunok és a jászok lettek szintén magyarrá. Azonban ezek a népek viszonylag egységesek voltak vallásukban, felfogásukban, sőt, abban is, hogy általában a keleti, nagy sztyeppékről érkezett lovas, nomád, állattartással foglalkozó, egyébként pedig vándorló népek voltak. Kultúrájukban, szokásrendszerükben nem tértek el nagyon, azonban más nyelvet beszéltek. Fontos megemlíteni, hogy a középkorban, Európába benyomuló török és balkáni népek egy része is hasonló tulajdonságokkal bírt, például az anatóliaiak egy része is nomád, lovas nép volt, sőt, továbbmegyek, a török tipikus keverék nép. A cigányok azonban nem, ők egy teljesen különálló, zárt kultúrával érkeztek, talán ez is oka a mára sokszor felemlegetett, „beilleszkedni nem tudásnak".

Beás cigányok

Északnyugat-Indiából származik a cigányság, onnan vándoroltak, de nem célirányosan Európába, hiszen érkeztek Perzsiába és mentek az Aral-tó környékére, ugyanakkor bevándoroltak a Bizánci Birodalom maradékába, és a Balkánra is. Már az 1300-as évek elejéről vannak adatok a Kárpát-medencében megjelenő cigány közösségekről, de jelentősebb számban csak 100 év múlva, Luxemburgi Zsigmond királyunk alatt jelentek meg. A kezdeti időkben letelepedett cigány közösségekről még nem lehet beszélni, hiszen a foglalkozásuk és életmódjuk ekkortájt ezt még kizárta: földműveléssel egyáltalán nem foglalkoztak. Sőt, még évszázadokkal később is csak megtelepedést említhetünk, ami azt jelenti, hogy az adott cigány közösség egy viszonylag állandónak tekinthető tábort vert például egy nagyobb város határában, és onnan kiindulva járták az országot. Kézművesség és szolgáltató tevékenység, esetleg állattartás: röviden összefoglalva ezek a cigányság középkori, fő foglalkozásai, kenyérkereső tevékenységei. A földművelés egyébként később is teljesen „kimaradt" az általuk végzett tevékenységek köréből, hiszen még az első világháború utáni Nagyatádi-féle földreformból, a 20. század első nagy magyar földosztásából is kiszorult a cigányság szinte egésze. Tulajdonképpen ez történt a második világháború után is, de az igazsághoz az is hozzátartozik: a cigányság nem is nagyon „jelentkezett" azért, hogy földhöz jusson és azt megművelje. Az okok elsősorban a cigány kultúra és életmód sok évszázados, berögzült hagyományaiban keresendőek.

A Magyarországon élő cigányok több népcsoportra különíthetők. Itt említhetjük elsősorban a beásokat, az oláh cigányokat és a romungrókat. A beások népneve az ó-román „bányász" szót őrzi, egyéni, de jellegében tiszta román nyelvjárást használnak. A beás cigányok Moldvából és Erdélyből vándorolnak a délvidéki területekre, majd – nyelvjárásuk szerbessé vált jellege alapján – a Bánságból kerültek Magyarországra. A magyar köznyelv a beás cigányokat legtöbbször teknővájó cigányokként említi, illetve a Dunántúlon használják rájuk még az oláh cigány elnevezést is. A beások tulajdonképpen a hazánkba legkésőbb betelepülő cigány etnikai csoport, az 1800-as évek végén, sőt az 1900-as évek elején is érkeztek a mai Magyarország területére. Túlnyomó többségük a dél-dunántúli térségben telepedett le, hiszen mint többségében fával dolgozó emberek az erdőkben bővelkedő területeket keresték. A beások a következő nyelvjárások szerint három csoportra különíthetők: az árgyelán (erdélyi), a muncsán (munténiai) és a ticsán (tiszai) dialektust beszélőkre, amelyek közül az árgyelán a leggyakoribb nyelvi forma.

Cigány asszony, 1917-ből

Az oláh cigányok elsősorban a cerhári-k (sátorosok), csurári-k (rostakészítők), mashari-k (halászok), colari-k (szőnyegesek), khelderashi-k (házalók), gurvári-k (marhahajcsárok, tulajdonképpen pásztorok) csoportjaira különíthetők.

A romungrók, vagyis a magyar cigányok (általában rájuk nézve használják a „muzsikusok" kifejezést) magyar anyanyelvűek. Elnevezésük két romani szó összekapcsolásával jött létre: a „rom" és az „ungro". Jelentése magyarországi cigány ember. Elnevezésüket az oláh cigányoktól kapták, akiknek anyanyelve a romani. Ez az etnikai alcsoport érkezett a legkorábban, a XV-XVI. században a Kárpát-medencébe. Az a cigány nyelvjárás, amellyel ide érkeztek, ma már csak nyomokban található meg olyan kis nyelvi „szigeteken", mint például a Baranya megyei Versend.

A zalai cigányság zöme, bár általánosságban véve magyarul beszélt a második világégés előtt, jó részük mégis értett és beszélt is cigányul, elsősorban Zala vármegye északi részén és a városokban. Míg a Dráva és a Mura mentén, illetve Dél-Zalában a román dialektusú beás nyelvet használta a magyar mellett az itt élő cigányság.

Román (oláh) cigányok a vályogházuk előtt

2. Valahol Európában

Az Európába érkező cigánykaravánokról, mozgásirányukról sok korabeli feljegyzés tanúskodik. Elsősorban a XV. századtól kezdődően lelhetünk írásos forrásokra a cigányság életét, helyzetét illetően. Európában, 1417-ben Holsteinben, Mecklenburgban, 1418-ban Frankfurtban, majd Svájcban találjuk őket. Franciaországból az 1419-es évből tesznek róluk először említést (Savoy, Provence), majd 1420-ban Németalföldön, Brüsszelben, 1421-ben Brugesben, 1422-ben pedig Bázelben és Bolognaban jelennek meg.

Érdekes, hogy a Német-római Birodalom területén nem bántják őket, hanem éppenhogy adományokkal látják el a városok határában felbukkanó cigány csoportokat, hogy ezzel mielőbbi távozásra bírják őket. Később, ahogy a cigány karavánok „elszaporodnak" Európa útjain, büntető szankciókat kezdenek foganatosítani távol tartásukra, majd tulajdonképpen törvényen kívül helyezik a cigányságot, mégis úgy, hogy egyes karavánok, vajdák menlevelet kapnak tartományi főuraktól, vagy akár a pápától, a császártól is. A különböző ellenszolgáltatásokért kiadott menlevelek elszaporodása miatt 1551-ben született egy német-római, birodalmi törvény, miszerint a cigányok kezén levő menleveleket és egyéb kiváltságot adó dokumentumokat érvénytelennek kell tekinteni. Ennek ellenére a cigányokkal szemben hozott rendelkezéseket nem lehetett mindenütt betartatni, hiszen a Német-római Birodalom számos, önállósággal rendelkező, kisebb-nagyobb fejedelemségből állt, melyek tartományurai nem engedtek beleszólást tartományi belügyeikbe, még a császárnak sem.

A tarka birodalmi sokszínűséget, a partikularitást bővítette, hogy a császár (a Birodalmi Gyűlés közreműködésével, vagy pedig egymaga), és a nagyobb tartományok uralkodói (rendi közreműködéssel, vagy pedig egyedül) mellett a kisebb területek hercegei, fejedelmei vagy urai, így akár, csak egy kisebb falunyi territóriummal rendelkező német birodalmi lovag is bocsáthatott ki rendtartásokat. Azaz a Német-római Birodalomban egy bármilyen kis terület ura is olyan korlátlansággal rendelkezett, hogy az ő 1-2 km² -nyi területére még valódi, kötelezően érvényesítendő jogot is alkothatott, ami a császári törvénykezést is felülírta, és amit az ott élőknek feltétlenül be kellet tartaniuk. A germán térség központi hatalma, jelesül a német-római császári hatalom elsősorban is ezért volt gyenge, a központi hatalom ez miatt és a vallási megosztottság miatt volt mindig is gyenge az amúgy nagy területekkel rendelkező birodalomban. Franciaországban és Angliában, ahol a királyság hatalma szilárd volt, minden hűbérest erős kötelék fűzött az uralkodóhoz, a hűbéri láncolat nem bomlott fel, a királyi jogok érvényesültek, és az erős központi bíráskodás és a helyi közigazgatás irányítása is a király kezében összpontosult. A német-római birodalmi államtörténetből kitűnik, hogy a folyamatok itt ellentétesen alakultak. A császári hatalom kiüresedett, a súlypont a tartományokra, és azok uraira helyeződött át. Ennek több oka is volt. Mindenekelőtt, a német-római uralkodói pozíciót választás útján töltötték be, így pedig a választófejedelmek jól meggondolták, hogy egy erős fejedelmet trónra emeljenek-e. Természetesen önös érdekek szerint válogatták a dinasztiákat, feltételekhez kötötték a megválasztást, és ennek során a jelölt mind többet feladott majdani császári hatalmából, ez volt az ún. választási kapituláció. Az uralkodók ennek ellensúlyozására megválaszthatták ugyan utódjukat, aki először a német király pozícióját töltötte be, azonban a választófejedelmek jogállása – közben kiegészülve az ellenállási joggal – egyre erősebbé vált. A hűbéri rendszer is másként alakult, mint egy erős királyság esetében. Ugyanis a német térségben a hadipajzsrendszer érvényesült, azaz a hűbéri láncolat megszakadt (a hűbéresem hűbérese már nem az én hűbéresem).

Aztán az ún. adománykényszer is akadályozta a német-római császár hatalmát. Ugyanis a német uralkodó köteles volt a rá visszaháramlott hűbérbirtokokat egy éven és egy napon belül újra eladományozni, így saját területeit a császár szinte alig tudta növelni. Mint az előbb már említettem, a jogalkotás terén a törvényhozás és a nagy terjedelmű rendtartások kiadásában az újkor elejére a súlypont a tartományokra tevődött át. A regáliák, azaz a gazdasági értékű jogok körébe tartozó jogosítványok (bánya, pénzverés, vámok, stb.) is fokozott mértékben ugyanerre a sorsra jutottak, ugyanis a császárok ezeket általában egy-egy választási engedmény után általában elvesztették – azok fejében. Így tehát a Német-római Birodalom igazi urai elsősorban a választófejedelmek voltak (az aktív választásban résztvevők köre véglegesen a német Aranybullában /1356/ korlátozódott hét választófejedelemre).

Tovább folytatva a sort, a birodalmi szintű, központi bíráskodás ítélkezése alól az igazságszolgáltatást a tartományi fejedelmek szintén el tudták vonni privilégiumok sorával, korlátozottan, de akár korlátozás nélkül is. A „privilégium de non evocando" értelmében a tartományfejedelem alattvalóját első fokon csak a tartomány bírósága elé lehetett idézni, a „privilégium de non appellando" szerint pedig fellebbezni is csak a tartományi felsőbírósághoz lehetett. A tartományuraság fogalma a 12. századtól kristályosodott ki territóriumok feletti uralomként, ahol a birodalmi rendek (birodalmi lovagok) államhatalomhoz hasonló uralmat gyakoroltak a Német-római Birodalom megfelelő részében. A territoriális (területi) elvet egyre inkább a német-római császári hatalom analógiájára kezdték értelmezni, ami adott esetben a végletekig is elmehetett: „Dux Cliviae imperator est in ducato suo" azaz „a klevei herceg a maga territóriumában, hercegségében császárnak tekintendő."

Ezen előbb felsorolt okok miatt történhetett meg az, hogy a Közép- és Kelet-Európa nagy részét uraló Német-Római Birodalomban hiába adtak ki a cigányok ellenében, vagy éppen védelmükben különböző uralkodói rendtartásokat, azokat az egyes tartományok mégis a tartományúr kénye-kedve szerint alkalmazták. Tehát, ha egy cigánykaraván fizetett például a tartomány fejedelmének azért, hogy egy város mellett tábort üthessenek, akkor ezt a császári parancs ellenére is megengedhette a tartományúr, ha úgy látta jónak. És ez fordítottan is így működött.

Svájcban 1471-ben tiltották meg a cigányok elszállásolását, majd 1477-ben már akasztás terhe mellett tiltották ki a cigányokat a kantonok területéről.

Az első menlevelek kiadása, és így az első bizonyítható, magyar területre vonatkozó cigány megjelenés Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár nevéhez köthető, melyet egy bizonyos László cigányvajdának Szepesen adományozott, 1422. április 19-én. A menlevél egyben kiváltságlevél is volt, mely biztosította a cigányok jogát a saját ügyeikben való döntésekre, törvénykezésre.

Az elkövetkező, viharos évszázadokban kevés figyelem jutott a Kárpát-medencében élő cigányságra, hangsúlyosan a kérdés Mária Terézia korában került újra elő. A királynő 1749-ben rendelettel utasította ki a cigány, csavargó és idegen koldusokat. 1758 és 1773 között az uralkodónő elsődleges célja a cigányság letelepítése és asszimilálása lett, legtöbbször kényszerítő eszközökkel – vajmi kevés sikerrel. A roma és nem roma népesség közötti feszültségek, illetve a cigány közösségek és az állam közötti problémák fő oka a XVIII. század végén elsősorban a cigányság életmódjában rejlett. 1758-ban kötelezték őket először a letelepedésre és adó fizetésére, robot elvégzésére. Lovat, kocsit nem birtokolhattak, és elvileg csak engedéllyel hagyhatták el a falut, községet, ahol letelepedni kényszerültek. A letelepítésük a falvakban némelykor a helyi lakosság egyértelmű ellenállásába ütközött. Ugyanis a kincstár nem térítette meg a házépítés költségeit, azt mindenképpen a helyi közösségnek kellett megoldania. Keresett mesterséget gyakorló cigánycsalád esetében ez nem jelentett problémát, hiszen a falu is jól járt vele, ha például, egy teknővájó, vályogvető vagy kosárfonó cigány család települt be. Probléma inkább az állandóan vándorló, mutatványos, cirkuszos, csereberélő életmódra berendezkedett családokkal volt. Egy 1761-es rendelet szerint a cigányok „hivatalos", új megnevezése „újmagyar", „újtelepes" lett. Ekkorra felgyorsult a cigányság beolvasztására tett központi kísérlet, például a 16 évesnél idősebb fiúkat katonai szolgálatra rendelték, a 12-16 év közöttieket pedig mesterség tanulására kötelezték. E rendelet is ellenállásba ütközött, hiszen a tiszteknek nem kellett az esetek többségében kezelhetetlen, nehezen megregulázható, a parancsokat ritkán teljesítő cigány katona, a mestereknek pediglen a cigány tanonc. Ekkortájt tiltották meg a cigányoknak a döghús-evést is. A letelepítési kísérletek közé tartozik egy 1767-es törvény, mely megtiltotta a vándor életmódot, s ennek érdekében előírta az országon belüli, vármegyék közötti útlevél-kötelezettséget. Megvonta úgyszintén a vajdák ítélkezési lehetőségét a saját cigánytáboruk felett, és a cigányokat az országos igazságszolgáltatás rendszerének vetette alá, szintén nem sok sikerrel. 1773-ban törvénnyel kötelezték a vármegyéket arra, hogy a területükön élő cigányokat letelepítsék. Hamar szembesültek vele azonban a vármegyék, hogy e rendelkezések és törvények gyakorlati végrehajtása szinte lehetetlen. A cigányság sok évszázados életmódja, szokásai, értékrendje és hagyományai szöges ellentétben álltak az elviekben, törvényekben meghatározott kívánalmakkal. Az erőszakos asszimilációs intézkedések közé sorolhatjuk a mai kifejezéssel „veszélyeztetett" cigány gyermekeknek négy éves kortól való elvételét a szüleiktől, s nevelőszülőkhöz történő kiadásukat. Ezzel az átnevelést, a társadalomba való beilleszkedést próbálták elősegíteni, és ennek költségeit ismételten a vármegyék voltak kötelesek állni. Veszélyeztetett élethelyzetnek volt tekinthető ekkoriban például az a tény, ha a cigánycsalád döghúson élt, a tábor egyes tagjai bűncselekményeket követtek el, vándorlással, koldulásból éltek. Ismétcsak nem volt foganatja azoknak a próbálkozásoknak, hogy egy-egy, egymással közeli és távolabbi rokoni kapcsolatban álló cigány közösségen belül megtiltsák a rokonok egymással történő házasodását, együttélését, a gyereknemzést. Itt a cigányok megint a sok évszázados szokásaikat, hagyományaikat követték, és nem az uralkodói kívánalmakat. A nevelőszülőkhöz kiadott gyermekek is rendre visszaszöktek családjukhoz, így az ez irányú próbálkozások is kevés eredménnyel jártak. Mária Terézia 1773-ban elrendelte a cigányság összeírását, tulajdonképpen az erről tanúskodó vármegyei iratok az első megbízható és konkrét dokumentumok a hazai cigányság történetéből.

II. József folytatta anyja erőszakos, asszimilációs politikáját, például 1783-ban megtiltotta a cigány nyelv használatát, és a cigány gyermekeknek nyilvános helyen való ruhátlan megjelenését, valamint a lókereskedést. Szintén 1783-tól volt tilos az engedély nélküli névváltoztatás, ekkortól kellett a házakat számmal ellátni, valamint havonta jelentést kellett küldeni a vármegyéknek a cigányok magaviseletéről. Megtiltották a romáknak a vásárok látogatását, a kovácsmesterséget pedig csak ott engedélyezték számukra, ahol a helyi hatóságok ahhoz külön is hozzájárultak. Korlátozták a cigányzenészek számát, és betiltottak mindenféle koldulást.

Az eredmények? Száz esztendővel később, az 1893-as, részletes népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyság területén 274 940 cigány élt: közel 90%-uk teljesen letelepedett, 20 406 fő volt időszakosan vándorló, és 8 938 roma ember pedig teljesen nomád, „sátoros" életvitelt folytatott.

3. Megélhetés, mesterségek

A kézművesség mindig is a cigány ember fő megélhetési forrását jelentette. Magyarországon egészen az 1700-as évek végéig, de Nyugat-Európát vizsgálva is, a 16-17. századig beszélhetünk erről az egyértelmű tendenciáról. Az ipari forradalom volt az, ami tulajdonképpen szép lassan „elvette" tőlük ezt a szakmát. Ugyanis a cigányok – csakúgy, mint az örmények, szerbek, vagy a „drótos tótok" – a kereskedés mellett rengeteg fa-, és fémipari munkát elvégeztek. A munkájukra pedig volt kereslet, olyannyira, hogy sok roma közösség kifejezetten a kovácsolásra állt át: egyszerű technikával, hordozható eszközökkel, helyben fellelhető anyagok felhasználásával dolgoztak, ők voltak a kolompárok. Mire kell itt gondolni? Ez az az időszak, amikor az ekék még fából vannak, de az élük már vas, vagy meg van vasalva, vagy a csoroszlya van vasból például. Ekkortájt nagy szükség volt a munkájukra, és szerte Európában meg is becsülték ezt a munkát, hiszen a cigányok házhoz mentek tulajdonképpen, és helyben megjavították például az elcsorbult, elgörbült ekevasat. De amikor a technikai fejlődés nekilódult, és tömegtermelésben kezdték gyártani a fémet, egyre olcsóbban, ez a cigányság fémmegmunkáló tevékenységének – és ezzel együtt az egyik fő megélhetési forrásának is – a végét jelentette. Ugyanakkor megmaradt a kézművesség megélhetési forrásként, például a fa megmunkálása. Itt a paletta továbbra is rendkívül széles volt, hiszen a cirokseprű kötőktől, a kosárfonóktól kezdve a teknővájókig: a jó minőségű, cigányok készítette faeszközöket még a mai napig is keresik a vásárokban. De elég csak a vályogvetőkre gondolni, és könnyen belátható: a kovácsolás kiszorulásával sem maradtak hirtelenjében munka nélkül a cigányok, de több generáció addig biztos megélhetése szép lassan eltűnt. Persze a cigányok „szolgáltató" tevékenységet is végeztek, hiszen alkalmi munkákat is elvállaltak a trágyahordástól, az istállók vagy ólak kitisztításától kezdve a jósláson át egészen a hóhérságig, de felfoghatjuk ilyennek tulajdonképpen a prostitúciós tevékenységet is. Vagyis a cigányság elvégzett minden olyan munkát is, ami esetleg az ott helyben lakó magyaroknak alantas vagy lealacsonyító lett volna.

Fontos kiemelni, hogy egy-egy roma közösség (cigány család) mindig csak egy-egy fajta kézműves foglalkozást végzett. Tehát például a teknővájók a gyerekeiket is erre a szakmára tanították meg, és csak ezzel foglalkoztak. A másik cigánycsalád – és itt a családot tág fogalomként kell értelmezni – seprűt kötött, a harmadik kosarat font, de voltak rézművesek, csengősök, kovácsok, vályogosok, tippanosok, ez utóbbiak voltak az ún. cigány meszelők. És járták az országot, a településeket és vásárokat a termékeikkel, szolgáltatásaikkal.

Teknővájó cigányok munka közben egy ártéri erdőben

A folyamatos vándorlás, a vándorkereskedelem – a mutatványozással, jóslással, „cirkuszozással" – volt még tipikus cigány megélhetési forma. Ezek az országhatárokat is átjáró vándorcigányok voltak azok, akik – életmódjukból adódóan – elsősorban részt vettek az akkori feketegazdaságban, a csempészésben, az orgazdaságban. Ezek a vándorló közösségek követtek el elsősorban bűncselekményeket, amelyeknek élén a lopás állt. A lebukás veszélye – az állandó vándorlás miatt – a körükben volt a legkisebb, és talán ez csábította elsősorban őket a bűnelkövetésre. Ma elsősorban a Romániából érkező, a köznyelvben oláh cigányoknak nevezett, vándorló családokat és utazó csoportokat azonosítják e régi vándorcigányokkal. De lényeges különbség köztük elsősorban az, hogy a régi vándorcigányoknak mindig volt valamilyen fő megélhetési forrásuk. Mutatványozás, jóslás, kuruzslás, kereskedelem. És ez mellett, ha akadt valamilyen illegális pénzkereseti lehetőség, akkor azt sem vetették meg. Ma sajnos odáig jutottunk, hogy ezeknek az elsősorban Romániából érkező cigányoknak egy része bizony eredetileg is a bűnözés, a bűnelkövetés és az abból való megélés szándékával kerekedik fel, és indul Európa nyugati felébe. Az ebből adódó élethelyzetek és problémák egyre súlyosabbak, gondoljunk csak az olasz, vagy elsősorban a francia állapotokra. Néhány száz éve ilyen probléma még nem volt. Mária Terézia koráig az előbb felsorolt mesterségek biztos megélhetést adtak a cigányok számára. Itt említeném meg, hogy a cigányok miért parasztozzák a mai napig a magyarokat, vagy általánosságban a nem romákat. Ez – a „paraszt" – eredetileg nem szitokszó volt. Gondoljunk csak bele, ugye a cigány földesurat nem nagyon látott, de a munkájából adódóan járta a falvakat, és így elsősorban a jobbágyokkal, a parasztokkal volt kapcsolatban. Innen a „paraszt" elnevezés, mert akivel kontaktusba, üzleti kapcsolatba került, az a jobbágy, a paraszt volt. Érdekes, hogy mára a cigány akkori elnevezése viszont teljesen eltűnt, ugyanis akkoriban, „újpolgárnak", „újparasztnak" hívták a cigányokat.

A cigány közösségek egy-két „sátoralját" felölelő nemzetségekben vándoroltak és éltek, ami általában 6-7 családot jelentett, amely családok mind valamilyen rokonsági fokban álltak egymással.

A zalai és somogyi cigányságot vizsgálva elmondható, hogy a megtelepedés lassan, fokozatosan, de egyre növekvő számban következett be körükben. Elsősorban az 1700-as években megjelenő beásoknál volt ez megfigyelhető. A beás egy olyan roma közösség volt, akik összeolvadtak egy román népcsoporttal, a vlachokkal, illetve a nyelvből következtethetően még valami szerb népcsoporttal is, nagyjából a Vaskapu vidékén. A beások eredetileg a Kárpátok bányáiban dolgoztak és famunkákat végeztek, majd az 1700-as évek végén érkeztek egyre nagyobb számban Magyarországra. Tömeges betelepülésük azonban mintegy évszázaddal később, a dualizmus időszakában valósult csak meg. Az ekkor érkező beások még jórészt román neveket viseltek, és mind egy szálig ortodox vallásúak voltak.

Az 1773. évi cigányösszeírás szerint Zala vármegyében mintegy 1300 cigány család telepedett meg. Itt megtelepedés alatt azt is kell érteni, ha egy cigány família vándorolt ugyan, de a vármegye határait nem hagyta el, tehát ily értelemben zalainak számított. Ez utóbbi cigány közösségek mind jártak egy-egy adott vidéket, és négy-öt falut is elláttak munkájukkal, portékáikkal. A cigányösszeírás adatai szerint letelepedett, jelentősnek nevezhető, 15 főnél is népesebb cigány közösségek éltek Egerszegen, Keszthelyen, Hahóton, Nemesapátiban, Sümegen, Tapolcán, Szántón, Gyömörőn, Felsőzsiden és Dörögdön. De szerte a vármegyében éltek már ekkor cigánycsaládok: Csáktornyán, Lentiben, Kanizsán, Újudvaron, Felsőrajkon, Galambokon, Szigligeten, Zánkán, Balatonfüreden, Alsóőrsön és Tihanyban is.

Ekkortájt érkezik el a cigányzenészek első aranykora, amikor egyre inkább keresik szolgáltatásukat a meggazdagodó – akár nemesi – rétegek. Ebben az időben valamirevaló lakodalom vagy mulatság elképzelhetetlen volt cigányzenészek, „bandák" nélkül. És hogy miért voltak ilyen népszerűek? Az alkalmazkodóképességük miatt, és itt felfedezhető egy furcsa kettősség. Egyrészt a cigánynemzettségek zárt közösségek, „zárványok" voltak, a saját kultúrájukat igyekeztek megőrizni, ebből nem engedtek, másrészt viszont a megélhetésüket keresve törekedtek a legmesszebbmenőkig alkalmazkodni. És ezért voltak olyan sikeresek például a zenélésben is, hiszen a szolgáltatásnak mindenkor és mindenhol az egyik legfontosabb szempontja: alkalmazkodni a megrendelő igényeihez. Tehát nem a művészi szempontokat vették alapul egy-egy zenélés, egy-egy mulatság alatt, hanem a megrendelő kívánságát. Ha az hamisan énekelt, ha túl lassan vagy túl gyorsan, vagy ha százszor is húzatta el ugyanazt a nótát, akkor is úgy játszottak, ahogy azt a megrendelő akarta, szerette volna, hiszen: „az vezet, aki fizet". Viszont a saját maguk közösségében való zenélés során odafigyeltek a saját kultúra és hagyomány őrzésére, és ott bizony már fontos szempont volt az, ami egy paraszt vagy nemesi lakodalomban nem. És az jelentette a cigányzenész értékét, hogy míg ő tudta a magyar nótát játszani, a cigánynótát játszani, de ha kérték, eljátszott akár egy keringőt is, addig a magyar zenésznek például nem volt ekkora repertoárja és nem volt ilyen alkalmazkodó képessége.

Muzsikus cigány banda

Zala vármegyében a 18. század végén tíz alatti az olyan családok száma, akiknek sikerült egy teljes évre elszerződnie valamelyik falu szolgálatába, rendes, joghatályos, írásbeli szerződéssel, általában kovácsnak. Ezeket a családokat a község befogadta, földet, házat is kaphattak a kialkudott munkabéren felül, erről mind-mind a szerződés rendelkezett. Ezek a roma családok nagyon tekintélyesek voltak a cigányság körében, de megbecsültek voltak a magyarok körében is, rangot jelentett egy falunak, városnak dolgozni.

Ebben az időszakban például Nagykanizsán már élt és dolgozott egy olyan cigány, kovácsolással foglalkozó család, akik köztiszteletnek örvendtek, és a város teljes jogú tagként fogadta be őket. Ma is élnek a környéken leszármazóik, bár mára elmagyarosodtak, de azért egyértelműen be lehet azonosítani őket, a Burka famíliáról van szó. A másik ilyen roma család, amelynek ma is vannak Kanizsa környékén fellelhető leszármazói, a Selyem família volt. Kiskanizsán, Palinban és Homokkomáromban éltek a család tagjai, ők lókereskedéssel, zenéléssel és jóslással is foglalkoztak.

Csendőrök kísérnek egy tolvajláson kapott cigányasszonyt

Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 2. rész -->

Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 3. rész -->

Egész világ ellenségük – cigányok Európában és a Dél-Dunántúlon 4. rész -->