Rossz varázslók, csorba pálcák és zavaros igék

Van, aki a woodoora esküszik, mások a szómágiára, megint mások a számok misztikus hatalmára. Ami azért tökéletesen azonos: a varázslat nem önmagáért való létező: hatni akar. Jót vagy rosszat létrehozni; szolgálni sötét gonoszt vagy a fény nemes birodalmát.

Nehéz kivonni magunkat a bűbájos hatás alól, különösen, ha az embernek szent meggyőződése: rontás ül rajtunk. Rossz varázslók, csorba pálcákkal, zavaros igéket hajigálnak az ég felé, és várják a beteljesülést. Itt és így már azon sem csodálkozni, ha a sült galambok rendre halálra sújtják a címzetteket. A zagyva, amatőr mágia-maszlag áldozatokkal jár, jótékony hatása nincs. Nem épül tőle robusztusabbá a Gonosz és nem lesz tőle éteribb a Jó. A zagyvaság része, hogy a szándék már nemcsak értelmileg, de érzelmileg is alig kezelhető (a morálról nem is szólva), s hogy a varázsigék  lévén elkoptatottak és összevissza használtak  már mit se érnek. Ráadásul miféle varázsigék ezek?

Éltesebbek talán még tudják, mi a tandíj és önköltség közti különbség, talán még emlékeznek, hogy a nyugdíjat, még tovább dolgozó orvosok esetén, véletlenül sem hívják ösztöndíjnak, s hogy a megszorítás semmi esetre sem lakossági hozzájárulás. Hogy a rezsicsökkentés az jó, és nem rettegés az áthúzódó, mindent elöntő inflációs hatásoktól; hogy tanulni és akár öreg gyereknek lenni is jó, de 16 évesen, iskolázatlanul, pályakezdő munkanélkülinek lenni nemcsak rossz, de reménytelen. Hogy a szociális empátia hiányát akármilyen programnak nevezni nemcsak lelketlen cinizmus, de egyszerűen: bűn. Hogy a történelmi tényeket félresöpörve a XXI. század Magyarországán újravizionálni a XX. század hajnalát (kormányzóstul, uram-bátyámostul, turulostul) nemcsak rettentő tévedés, de jelenidejű gyalázat. Hogy a gyűlöletbeszéd fel-felröppenő tirádiáit jogi vétlenséggel takarni  megmagyarázhatatlan, bénító.

Fentebb kétbalkezes varázslóink egyik legkedvesebb eszközét, a szómágiát idéztem. Ahol, mint köztudott, a kimondástól, magától, rögvest meg is valósulnak a dolgok. (Kicsit úgy, mint a rög-valóságban, egy Aronson nevű szociálpszichológus máig ható tételében: az önmagát beteljesítő jóslatban.) Kívánás, szándék hát van, meg sunyítás hozzá, elegendő; ígérgetés, a lassacskán leszalámizott érdekcsoportoknak, korosztályoknak. S a másik kedvelt eszköz, a számmisztika révén a makacs, valós számok lényegüktől fosztva tündökölnek új tündérország eget-agyat borító molinóján.

De lehet, hogy mindezt nemcsak az éltesebbek tudják. Hanem már a fiatalok is. Akik közt ott vannak az újdondász varázsló-tanoncok, csak nem tudni, hogy eljutnak-e valaha odáig, hogy pálcát ragadjanak a kezükbe, azt ne csorbítsák, és igaz igéket mormoljanak.

Ha még nem lenne teljesen nyilvánvaló: más a varázslónak hitt és más a valós mágia birodalma. A kétbalkezes varázslóknak kedves amerikai családi vígjátékokban a helyük, s nem az életünkben. Előbbiektől még tán kérhetnénk is, hátha, úgyis happy end lesz:

Kedves Varázslók! Csináljatok nyarat! Mielőtt még az idén is jó páran megfagynának, immár rezsicsökkentett otthonaikban.

De így? Mi marad? A mágia? Vagy egy más, jóslatból egyszer csak testesülő valóság?