Múlt századi libás történetek

Valami jármű az egyik reggelre elütötte a gúnárunkat, akit édesanyánk keservesen siratott, én viszont táncolni kezdtem az udvaron, úgy kiabáltam a bátyámnak: Ne félj Jancsi, jesz húsz! Erre a könnyein át anyánk is nevetni kezdett, elmúlt a bánat, és ünnepit ebédeltünk. A következő libás történetem már iskoláskori, amikor a szünidő elmaradhatatlan velejárója volt a libapásztorkodás: a szárnyasokat ki kellett hajtani a tarlóra, hogy ott csipegessék össze és így hasznosítsák az aratáskor kipergett búzaszemeket. A tarló jó 2-3 kilométerre volt a házunktól, de a libákkal nem kellett sokat vesződni útközben. 

Bár szellemi képességeiket közmondásosan rossznak tartják, a járást gyorsan megtanulták, s szinte alig bírtuk tartani velük a lépést. De a baromfiak önállósága csak kinn, a tarlón lett az igazi: mi, csapatba verődött utcabeli libapásztorok leheveredtünk, s kedvenc kártyajátékunkat, a Fekete Pétert játszottuk. Míg vertük a blattot, a libák jóllaktak, és szép libasorban megindultak hazafelé. Még akkor is tartott a játékunk, amikor a jószágok hazaértek, mi csak jóval később loholtunk kétségbeesetten utánuk. Hogy megkapjuk a magunkét szüleinktől, hasonlóképp, mint Ludas Matyi a maga idejében... 

A libatartásnak aztán édesapám vetett véget, amikor az egyik gúnárunk összecsipkedte a szomszéd fiút. Az én drága jó, egyébként csendes, de kétméteres apám akkor földhöz vágta a kalapját, elkapta a liba nyakát, jól megpörgette, s a körtefa alá repítette. Aztán székelyesen rövidre zárta az ügyet: Ebben a házban nem lesz többé liba!

Nem is lett, csak kacsa, de az minden mennyiségben.


Csabai Attiláné
Nagykanizsa   



Olvassa el online felületünkön a Kedvencek a ház körül rovat korábbi cikkeit, melyeket közösségi portálunkon, az enteón is megtalál, ahol hozzászólhat a leírtakhoz, elmesélheti a saját történetét, s megmutathatja kedvencét is. 

Nézze meg olvasóink kedvenceit itt!