A nyolcvan felé közeledve is naponta gyakorol Ámon István

Ámon István Kalocsán született ugyan, de Nagykanizsára települése után a dél-zalai város közéletének aktív tagja lett, mindenkori fúvószenekarával csaknem évtizedeken át elmaradhatatlan résztvevője volt Kanizsa nemzeti ünnepeinek, társadalmi rendezvényeinek. Hangszere a klarinét és a szaxofon, melyekkel már 16 esztendősen barátságot kötött.

- Édesanyám és nagymamám is nagyon jól zenélt, előbbi magasan képzett komponista volt, úgy hogy anyai ágon örököltem a tehetségem - bocsátotta előre Ámon István. - Mint sokan mások, egy úttörőzenekarban kezdtem. Kaptam egy pozant, amit utáltam, mert a többiek elkezdtek zrikálni, úgy csúfoltak, hogy „tyúklétrás", ugyanis ez a hangszer arra hasonlít a legjobban. Kértem a zenekar vezetőjét, hadd menjek át klarinétra, nincs nagy különbség, legalábbis ami a fogástechnikát illeti. Így is lett. Mikor 18 éves múltam, besoroztak és Tapolcára küldtek - ez véletlen szerencse volt számomra, hiszen egy olyan helyőrségbe kerültem, ahol volt katonazenekar. Megkérdezték, ki az, aki játszik valamilyen hangszeren. Nyilván, azonnal jelentkeztem... Leszereléskor döntenem kellett: maradok tovább hivatásosként, vagy civil pályát választok. Előbbi mellett tettem le a voksom és bevallom, ezt utólag visszatekintve sem bántam meg. (Persze az sem volt utolsó szempont, hogy ott, helyben tudtak lakást biztosítani...)  Öt évig éltem és dolgoztam Tapolcán, amikor megszűnt a zenekar. Lentibe kerültem, ahol hamarosan ugyanez történt. 1968-ban költöztem Nagykanizsára. Itt rögtön igyekeztem „belefolyni" a város életébe, elkezdtem keresni azokat az embereket, akikkel a civil életben is lehetett zenélni. Így lettem a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar tagja, s maradtam is az 20 éven keresztül.

Miközben Ámon István a Helyőrségi Honvéd Zenekar tagjaként, majd 1985-től 90-ig, az együttes megszűnéséig vezetőjeként teljesített szolgálatot, megszerezte a fúvós karnagyi képesítést, továbbá dr. Beke Árpáddal 1981-ben megalakította a Kanizsa Jazz Zenekart. Lényegében ebből, valamint a zenekar által szervezett koncertekből és a dr. Beke Árpád, illetve társai, például Pék Pál által életre hívott jazzklubból született meg a hosszú időn át nagyon sikeres, országosan is elismert kanizsai jazzfesztivál. Ezzel szinte egy időben létrehozta a tánczenét játszó Nagykanizsai Nosztalgia Zenekart is, mely nagyon népszerű volt a városban és a térségben egyaránt. Az együttes szolgáltatta a zenét 15 éven át a Hevesi Sándor Művelődési Központ közkedvelt Nosztalgia Kávéházában.

- Boldog embernek mondhatom magam, hiszen egész életemben azt csinálhattam, amit imádok - jelentette ki. - 1991-től az Olajbányász Fúvószenekar, majd annak átalakulása után 2011-ig a Kanizsai Fúvós Egyesület zenekarának vezetője voltam. Szeretném megjegyezni, hogy innét nem önként távoztam, olyan dolgokat kellett volna felvállalnom, amiket én már nem akartam, az elveimmel összeegyeztethetetlennek tartottam. Ennél többet azonban nem mondok, mert azzal másokat sértenék meg, amit nem szeretnék...

A zenész arról is beszélt, hogy a fegyelmen kívül mitől más egy katonazenekar, mint a többi.

- Vérprofinak kell lenni, de egy katonazenekarban az ember azzá is válik - magyarázta. - Hiszen a katonazenésznek - jó esetben - az a munkája, hogy mindennap, miután bemegy a laktanyába, zenél, zenél és zenél. Azért mondtam, hogy jó esetben, mert azért nekünk minden mást is kellett csinálni. Például a 68-as bevonulás idején nem volt, aki az újoncokat kiképezze és valakinek eszébe jutott, hogy a zenészek itthon maradtak, ők is katonatisztek, hát akkor képezzék ki ők a kopaszokat. Ez, mondanom se kell, nem különösebben lelkesített minket... De volt, hogy szolgálatot is adtunk, vagy elvittek bennünket gyakorlatra és ha szóltunk, hogy nem erre szerződtünk, azt vágták a fejünkhöz: mi elsősorban katonák vagyunk és csak utána zenészek. Bevallom, ezt az egészet „szívatásnak" éreztük.

Ámon István 1998-ban megkapta a Nagykanizsa Kultúrájáért elismerő kitüntetést, mint mondta, sok díja közül erre a legbüszkébb. A zenélést 75 évesen sem hagyja abba, otthon mindennap gyakorol, s ha hívják, elmegy fellépni is.

- Nem ajánlgatom magam, nem vagyok egy tolakodó típus, ha valaki azt gondolja, szükség van rám és szól, akkor megyek - mondta. - Legutóbb Vámos Béla, a Kanizsa Big Band vezetője meghívásának tettem eleget, úgy volt, hogy dr. Beke Árpáddal közösen lépünk fel a plakátházban a csapattal, ám ő egy sajnálatos haláleset miatt nem tudott eljönni, sajnos. Ezért én vettem át azokat a szólószerepeket is, amiket Béla neki szánt. De nem okozott különösebb nehézséget, sőt, nagyon élveztem, mert több ezer zeneszám kottája van a fejemben. Szerencsére, van egy adottságom: mindent el tudok játszani fejből, ami azért nem mondható gyakorinak a szakmában. Manapság banketteken, érettségi találkozókon és más rendezvényeken lépek fel a barátaimmal, mindaddig, amíg erővel és ambícióval is bírom a muzsikálást.