Akik a Ruhagyárban nőttek fel - Évről évre találkoznak az egykori dolgozók, akik valaha a fél világnak varrtak

A technológián, modellezésen, szervezésen, üzemfenntartáson vagy éppen termelésben dolgozó valamikori kollégák csak azt sajnálták, hogy mára már csupán emlékezetükben él az a munkahely, amelyet pár évtizeddel ezelőtt még 3000 lelkes dolgozó töltött meg élettel. Simon Lívia, a találkozó szervezője, három évvel ezelőtt hívta össze először kis közösségüket, akkor még nem is gondolta, hogy hosszú távon ilyen népszerű lesz a program, amit kezdeményez.

- Az első összejövetel a Ruhagyár felszámolásának tízéves évfordulójára esett. Akkor még csak szűk körnek szerveztem meg, a lakásomon, annak a 15 főnek, akikkel 30-37 évet együtt töltöttünk a technológiai osztályon. Ám ez a kis rendezvény annyira jól sikerült, hogy úgy döntöttek a kollégák, meg kell ismételni. Így kibővítettük, és második éve a Hüvös-kastélyban tartjuk a rendezvényt, ahol már 30-33-an is örülünk egymásnak mesélte Simon Lívia, de mellette a többiek is rögtön alátámasztották, hogy bizony már előre bejelölik naptárjukban szeptember első szombatját, amikor egykori kollégáikkal találkozhatnak. Az összejövetelen szó esik gyermekekről, unokákról, és persze emlékekről, amelyek akadnak bőven. A már nyugalmazott dolgozók közül sokan még tanulóként kezdtek a Ruhagyárban, majd szép sorjában járták végig a ranglétrát.

Az idei találkozó résztvevői a botfai Hüvös-kastélyban. Olyan idők is voltak, amikor háromezer ember töltötte meg élettel Zalaegerszeg emblematikus üzemét. Fotó: a szerző

Horváth Tiborné például pár kezdeti esztendő után univerzális feladatokat látott el, amibe egy idő után többek között az is beletartozott, hogy a diákokat ő tanította varrni.

- Mondhatni a ruhagyárban nőttem fel - emlékszik vissza Horváth Tiborné. - És most is nagy örömmel tölt el, ha akár egykori vezetőimmel, vagy azokkal a tanítványaimmal találkozom, akik még most is megköszönik, hogy megtanítottam őket a szabás-varrás mikéntjére.

Mindeközben különböző vélemények hangoznak el a társaságban, vannak, akik a munkásosztály bölcsőjeként tartják számon még most is a Ruhagyárat, mások pedig keserű szájízzel idézik fel a végső időszakot: a felszámolást. Laki Sándor például 38 esztendőt töltött el a gyárban az üzemfenntartási osztály vezetőjeként, majd projektmanager-ként. Máig gyakran eszébe jutnak a vég napjai: a leépítések, az utolsó kritikus három hónap.

- Amikor átvettem a csapat irányítását, 1200-an dolgoztunk Zalaegerszegen, Sümegen és Lentiben összesen, és nagy baj, hogy hagyták ezt az 1200 munkahelyet megszűnni - fogalmaz Tamás Gáborné, aki termelési igazgatói posztot töltött be.- Mivel nem tudták munkával feltölteni a kapacitásunkat, ebből adódóan elkezdődött a felszámolás. Egy amerikai vevő amelyik a legfőbb megrendelő volt megszüntette a rendeléseit, s utána kezdődött a leépítés.

De szebb időket is látott persze a gyár. Tamás Gáborné a rengeteg külföldi vállalat közül, amelyek kínálatát a Ruhagyár termékei gazdagították, a Biedermann cégre tért ki:

- A Biedermannak gyártottunk sok terméket, ez volt az első külföldi cég, amely számára elindult a gyártás. Az ehhez szükséges technológiából nagyon sokat tanultunk és aztán a Biedermannak köszönhetően kiterjedt a munkánk a fél világra . Szállították a márkás termékeket Angliába, Svédországba, Írországba, Szlovéniába, az egykori Szovjetunióba, Dániába, Kuvaitba, a legnagyobb mennyiséget pedig Amerikába vitték - meséli Tamás Gáborné. - Női darabokat is gyártottunk, de túlsúlyban voltak a férfiruhák. Zalaegerszegen zakók és blézerek, Lentiben kabátok, Sümegen pedig a nadrágok. Nagyon sajnálatos, hogy ez a technológia és tudás, ami az évek folyamán felhalmozódott a dolgozókban, mind elveszett azzal, hogy a Ruhagyár felszámolódott.

Az összejövetelt ez alkalommal egy tortával koronázták meg, aminek tetején a már ikonikussá vált egerszegi épület fényképe szerepelt. E szimbolikus sütemény is arról árulkodott, hogy legalább a dolgozók emlékeiben egy élettel teli, többemeletes épületként létezik még egykori munkahelyük.