Odessza, a Fekete-tenger gyöngye

Miért éppen oda mentünk? Amikor 1946-ban Nyugatról hazatértünk, soproni nagynénénk fogadott, de a háromszobás lakás két szobájában rokonok éltek, a harmadikban egy szovjet tiszt két „bárizsnyával ” lakott. Amikor megtudta jövetelünket, átengedte nekünk, négyünknek a szobát. Az egyik fekhely barna támlájába bekarcolva a mai napig olvasható cirill betűkkel: Ljuba Odessza. Gyerekkorom óta kíváncsi voltam erre a városra.

A „fapados” gépünk kora reggel indult Ferihegyről közvetlenül a tengerparti városba. Az érkezési formaságokon gyorsan túljutva, a repülőtér modern előcsarnokában keresgélés nélkül rögtön megkérdeztem egy taxis kitűzős férfit, mennyiért visz minket a szállóba. (Felkészültem: induláskor meg kell kérdezni a viteldíjat, nem csapnak be!) Nem alkudtunk, 20 euróért keresztülautózva a belvároson eljutottunk a nagyon elegáns szállodánkhoz.

A 19. század végének stílusában berendezett szállodában különösebb adminisztráció nélkül, szinte azonnal elfoglalhattuk a minden igényt kielégítő, ragyogóan tiszta szobánkat. Meglepett, hogy az oroszul feltett kérdéseimre adott válaszokat alig értettem. Kiderült, orosz nyelvet csak néhány iskolában tanítanak, az ukrán mellett az angol a legelterjedtebb.

Újabb meglepetés a közelben lévő tágas, világos étteremben ért, amikor letették elénk az ukrán és angol étlapot. Kérdésünkre, hogy mit ajánlanak, a felszolgáló elővette telefonját, megkérdezte, hogy honnét jöttünk, kikereste a magyar nyelvet, és a telefon segítségével állt össze a rendelésünk. Amíg ételeink elkészülését vártuk, szemmel kísérhettük az egész konyha munkáját. Élvezet volt látni! A tyúkhúslevest a következőképpen tálalták: a levesestányér közepén csavart kúpban volt a tészta, mellette galambtojásnyi csirkehúsgombócok, és egy üvegpohárban hozták a levest (először azt hittem, valami kísérő teát hoznak), majd előttünk öntötték a tányérba. Nagyon ízletes volt. A rántott csirkecomb is más volt, mint itthon: a combból a hosszabb csont helyére kapros-sajtos „masszát” töltöttek és különleges morzsába forgatták. Burgonyapürével nagyszerű volt. Egy deci félédes fehérborral zárva ebédünket az ár volt meglepetés, átszámítva több mint tízezer forint volt két személyre. Előzetesen azt olvastuk, hogy ezer forintnak megfelelő összegből bőségesen meg lehet ebédelni – ez kicsit több volt. Lehet, hogy a helyieknek nem drága, mert folyamatosan érkeztek fiatalok, családok, idősek, és ezt láttuk mindenütt, kávéház, cukrászda vagy étterem esetében is.

Odessza. A város helyén a 8. századtól görög telepek, majd krími tatár település volt. A 16. század elejétől török uralom alá került, majd 1792- ben Új-Oroszország néven a cári birodalom része lett ez a terület. Az uralkodó, a német származású cárnő, II. Katalin elhatározta, hogy tengerészeti és kereskedelmi bázist hoz létre a hajdani erőd helyén. A munkálatokat a törököket legyőző spanyol admirális, José de Ribas vezette. A török Hacibey név helyett 1795-ben az ősi görög telep, Odesszosz nevére utalva kapta az Odessza/ Ogyessza nevet. (Cirill írásnál a d betű után a lágyító „je” miatt ejtik Ogyesszának.) A város máig ható képét a francia bíboros dédunokájának, Armand Richelieu márkinak köszönheti, aki harcolt a cári seregben a törökök ellen, majd tizenegy évig Odessza kormányzója volt. A városba – szabad kikötői rangjának köszönhetően – számtalan országból telepedtek kereskedők, törökök, zsidók, bolgárok, görögök, ukránok, oroszok, franciák, németek.

Az elmúlt évszázadban többször cserélt gazdát a terület, 1920-tól a Szovjetunió része volt annak felbomlásáig Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság néven. Azóta Odessza Ukrajna ötödik legnagyobb városa és legjelentősebb tengerészeti bázisa. Ha megkérdezünk az utcán valakit, hogy ő ukrán vagy orosz-e, azt válaszolja, hogy ő odesszai.

A történelmi városrész francia és olasz építészeti hatást mutat. Tágas, fákkal szegélyezett sugárutak keresztezik egymást, sok a zöld terület, ahol alkalmi tárlatokat, sakkozó férfiakat, használtcikk-árusokat látni. A régi épületek a házak alól kitermelt mészkőből épültek, az így kialakult labirintus hossza megközelíti a 2500 kilométert. Ezért nem épült földalatti vasút. Sok a személyautó, a legújabb típusok között elvétve látni öreg Zsigulit, Volgát. Autóval sokszor a gyalogosközlekedést akadályozva, a járdán parkolnak. A tömegközlekedést autóbusz, troli, villamos szolgálja. Ezeknek a matuzsálemi korú járműveknek a műszaki állapota viszont kétségbeejtő. Az ajtó alatt és a padlón kilátni, utastájékoztatás nincs. A zsúfolt buszon az utasok menet közben egymásnak adják előre a pénzt a sofőrnek, és ugyanígy az esetleg visszajárót. A mindennemű tájékoztatás hiányának tulajdoníthatóan véletlenül jutottam el a központi pályaudvarhoz, amelynek a homlokzatán olvasható a Hős város cím, amit a II. világháború alatt átélt harcokért és szenvedésekért 1945-ben elsőként kapott a település.

A városban sok a szobor. Hányatott sorsa volt Ribas és Richelieu szobrának éppúgy, mint a városalapító Nagy Katalin cárnőnek. Szobrát 1900-ban állították fel, majd 1920-ban eltávolították. Ukrajna függetlenné válása után, 2007-ben újra felállították, azóta idősek és fiatalok fényképezkednek előtte. Az egyik tengerparti parkban, ahol az öreg erőd maradványa is látható, áll Tarasz Sevcsenko monumentális szobra. A körülötte lévő padok támlái egy-egy regénylapot mintáznak. A város nevezetes lakóira táblával emlékeznek, amelyek gyakran nehezen észrevehetők. Többek között Tolsztoj, Puskin, a Katajev testvérek, Mengyelejev, David Ojsztrah, Szvjatoszlav Richter, Iszaak Babel neve kapcsolódik Odesszához. A tengerparti sétány elég lehangoló, mindenütt düledező, rozsdás öltözők, büféépületek. Nehezen elképzelhető, hogy ezekből nyárra ragyogó strand lesz. Az utcákon óvatosan kell közlekedni, ahogy mondják: lefelé és felfelé is kell nézni! Lefelé a járdák rossz állapota, a szemét és a kutyapiszok miatt, felfelé nemcsak a hajdani szép homlokzatok, hanem az omladozó vakolat vagy a barkácsolt erkélyborítás miatt. Szembetűnő az az ellentét, amit egy-egy utcakép mutat. Tipikus, 19. század végi családi ház, omladozó falak, közvetlenül mellette akár 15-20 emeletes üvegpalota.

Messze földön híresek az odesszai viccek, ezért április 1-je korábban munkaszüneti nap volt... A humor az emberek barátságosságából, segítőkészségéből fakad.

Hosszan sorolhatnánk a négy nap során szerzett élményeinket, befejezésül csak egy közhelyszerű megállapítás: kicsi a világ. A reggelinél egy magyar házaspárral találkoztunk, ők Budapestről jöttek. Mikor megmondtuk, hogy mi pedig Tekenyéről, azonnal kezdték sorolni a szentgróti, pakodi ismerősöket, mert a férfi Zalaegerszegen született.

Utolsó meglepetésünk: a szálloda által hívott taxi 3,5 euróért vitt ki a repülőtérre. Úgy látszik, érkezéskor mégis alkudni kellett volna?