Napi 30 kilométer: gyalog az El Camino mentén (képgalériával)

Lehet, hogy végig tudnám járni én is, dobol a fejemben, közben nézem a fotót; az emeletes ágyról szinte az arcomba nyújtott talpain a vízhólyagokból fekete cérnák lógnak. Torres del Rio, áll a képes naplóban, a hetedik nap a Szent Jakab zarándokúton, amelyre május 4-én indult el a kisbucsai Fincza László és felesége, Marika. 

– Évek óta terveztem ezt az utat, talán azóta, hogy belekóstoltunk a túrázás szépségeibe – gondolkodik el a kezdeteken az 56 éves férfi, aki Kisbucsáról indulva szokta nyakába venni a világot, oldalán élete párjával, Marikával. Pontosabban: kerékpárnyeregbe pattantak, vagy bakancsot húztak. A hegyeket a szlovén Triglavnál kezdték megismerni, aztán az osztrák ormokra kapaszkodtak fel.

– Sokfelé megfordultunk, és nekem kezdettől ott motoszkált a fejemben az El Camino, Szent Jakab útja, de egyre csak halogattam, mindig találtam rá magyarázatot, miért nem indulunk el. Leginkább az idő hiánya tartott vissza, de azt hiszem, inkább csak a kifogásokat kerestem – ismeri el.

Lászlót elhúzódó betegsége is óvatossá tette, de Marika kitartó kezelésének köszönhetően, az eredményei tavaly év végén már tökéletes képet mutattak. És akkor derült ki, hogy az örökké mosolygós, derűs asszonynak kell szembe néznie a bajjal.

– Mindig Lacit „gyógyítottam”, magamra nem figyeltem. Az orvosok rettenetes dolgokat mondtak, egyáltalán nem biztattak, de én tudtam, meggyógyulok. A műtétem után már az El Caminóról olvastam, és két hónap alatt felkészültem az útra, a 10 kilós hátizsákra, a napi 30-40 kilométer gyaloglásra – mosolyodik el kislányosan. 

– Kellett ez a pofon, hogy végre magával is foglalkozzon és nekem is lökést adott, hogy induljunk végre el – mondja László.

Az edzés egyszerűen zajlott, jól megpakolták a hátizsákot és gyalogoltak dombhátról dombhátra. Három éve már voltak hatnapos, 120 kilométeres túrán, tudták, mire képesek, de a betegség után új erőre kellett kapniuk. Sikerült, és május 5-én már a spanyol határhoz közeli középkori francia város, Saint Jean Pied de Port adta egy hónapos vándorlásuk origóját.

– Az első pillanattól örömmel éltem meg, úgy éreztem, segítenek az égiek is, ha kellett, még a zsákomat is megemelték. Ha néha elfáradtam, Laci adott erőt, ha kellett, én biztattam - meséli Marika.

Hajnalban, sötétben léptek ki az útra, hogy 6–8 óra elteltével, 20–40 kilométerrel a hátuk mögött betérjenek az egyszerű zarándokszállásra, az albergbe. Fürdés, mosás, étkezés és terhektől megszabadultan séta a szállásuk környékén.

– Többet mentünk talán ezer kilométernél is, mert mindent szerettünk volna megnézni, nem mintha ez lehetséges lenne, mert azt írják, hogy 1800 történelmi műemléket találni az El Camino mentén. Hát ennyire nem volt időnk – mosolyodik el László.

Pár nap után a testük sem lázadt a terhelés ellen. Eleinte még dagadt a láb, esténként cérnát fűztek a vízhólyagokba, hogy ürüljön a nedv és gyorsabban gyógyuljon, aztán a szervezetük elfogadta, amit rámértek. A napok rendje hamar kialakult, társukká lett a végtelen nyugalom.

– A legszebb évszakban jártunk, minden virágzott. Néha esett az eső, keltünk át 1400 méteres hegyen viharos szélben, gyalogoltunk egy napig akkora ködben, azt se tudtuk, merre járunk. Kilométereken át kapaszkodtunk 20 százalékos emelkedőn felfelé, aztán ereszkedtünk le, ami talán még rosszabb, mentünk forró napsütésben, árnyékot nem találtunk. Visszanézve mégis olyan az egész, mint egy gyönyörű álom. Megtapasztaltuk, hogy amire szükségünk van, azt ott és akkor kapjuk meg, amikor kell. Nyugodtabb vagyok azóta – foglalja össze Marika.

– Arra tanított meg, hogy ne stresszeljek, attól úgyse lesz jobb – csatlakozik László. – Rájöttem, milyen sok energiát vesztegettem el felesleges dolgokra. Az első napokban még igyekeztem követni a világ híreit, de ez hamar megszűnt, volt idő gondolkodni. Szinte agymosás, még a legtávolabbi gyerekkori emlékeim is előjöttek. Erről is szólt ez az út: önvizsgálatról, tűrőképességről, magányról, társról. Van, aki az egyes szakaszokat is elválasztotta és külön-külön elnevezte: vajúdás-születés, ez az átkelés a Pireneusokon. Aztán jön a gyermekkor, a könnyebb terep, majd a felnőttkor és az öregedés, a nehézségek, amikor újra elénk állnak a hegyek. Aztán átkelünk rajta, ez a halál, és végül feltámadás, ahogy az óceánt elérjük. Mindenkinek mást és mást jelent. Érdemes megpróbálni, életre szóló élmény és ehhez nem kell vallásosnak lenni – hallgat el.


Spanyolország védőszentje
A Szent Jakab-út, ahogy spanyol nevén emlegetik, az El Camino, középkori zarándokút, amely Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. Itt a székesegyházban vannak Szent Jakab apostol, Spanyolország védőszentjének földi maradványai. Ide nem egy kiindulópontból lehet eljutni, de az út fő része azonos. Jelvénye, a fésűs kagyló a zarándokút mentén mindenütt megtalálható. Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A középkortól kezdve, mikor a Szentföldre menő zarándoklatok ellehetetlenültek, a Camino felértékelődött. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből és eltemették ott, ahol most Santiago de Compostela található.