Negyvenhét éve repült az Apollo-11 - Amikor a tudomány hasznára vált az esztelen hidegháborús versengés

A Vega Csillagászati Egyesület oszlopos tagja azt mondja, nem múlik úgy el július huszadika, hogy ne gondoljon a holdraszállásra.

- Tizenöt éves voltam akkor, tehát már nagyfiú, és kialakult bennem az erős érdeklődés a világűr iránt - fogalmazott. - Már készítettem az első távcsövemet is, tehát azon az estén engem nem kellett külön leültetni a televízió elé, hogy megnézzem a közvetítést. A nyugati határszélen éltünk, így az osztrák adást is követni tudtam. Hatalmas élmény volt, máig lenyűgöz az az emberi teljesítmény.

- Nem mindenki érez így. A premier után egy év sem telt el a kis híján tragikus véget ért Apollo-13 repüléséig, és az azonos című filmből tudható: akkor már szinte teljes érdektelenség nyilvánult meg a program iránt. Amit az USA 1972-ben, takarékossági okokból le is állított. Összeesküvés-elméletek hívei pedig előszeretettel kételkednek benne, hogy valóban járt ember a Holdon...

A történelmi repülés végrehajtói (balról): Neil Armstrong, Michael Collins és Buzz Aldrin. Fotó: Bánfalvi Péter, nasa.gov, ZH-archív/Katona Tibor

- Gyakran megkapom ezt a kérdést előadásokon, és nagyon egyszerű válaszom van rá. A hidegháború idején a két nagyhatalom erős versenyben volt a Hold meghódításáért, a felek tökéletesen tisztában voltak azzal, hol tart és mit csinál a másik. Ha az oroszoknak csak szemernyi gyanújuk lett volna az ügyben, hogy az amerikai küldetés színjáték, azonnal előálltak volna ezzel. Ilyen soha nem történt, és ez mindennél ékesebben bizonyítja, hogy az Apollo-11 (majd később még öt amerikai űrhajó) bizony leszállt a Holdon. Amúgy a kezdeti eufória valóban nagyon gyorsan elmúlt. Az emberek rájöttek, hogy az űrutazás persze hatalmas dolog, de még nagyon sokáig nagyon kevesek „kiváltsága" lesz. Ez a közhangulat mára sem változott: a fellövések, egyéb világűrrel kapcsolatos történések nem váltanak ki érdeklődést széles tömegekben. Ki tud róla például, hogy éppen a napokban a Jupiter körül ötéves utazás végén pályára állt az amerikai Juno űrszonda? Pedig űrkutatási szempontból ez is óriási dolog. A „hisztériát" az 1960-as években a társadalomban fokozta a két nagyhatalom versenye. Mindenki várta, hogy Amerika vagy a Szovjetunió győz-e. Időszerű labdarúgó hasonlattal élve: vége lett a meccsnek és a szurkolók hazamentek...

A Hold, és felszínén az első leszállás helye. A fotót a Vega Csillagászati Egyesület távirányítású csillagvizsgálója készítette.

- Ha már a nagyhatalmak versenyét említi: ön szerint ennek hevében túlhajtott presztízsprogram, vagy tudományos és technológiai mérföldkő volt-e inkább az Apollo-11 repülése?

- Egyértelműen az utóbbira voksolok. De hozzáteszem: az ügynek rengeteget használt kelet és nyugat viadala. Ez a politikai töltet volt az a plusz, ami megítélésem szerint ma például az emberes Mars-küldetés megvalósításához hiányzik. Mert megvolt a kézzel fogható cél, ami miatt mindkét nagyhatalom úgy érezhette, hogy érdemes erre a dologra irdatlan pénzösszegeket szentelni, illetve amivel az embereknek is „el lehetett adni" a dolgot. Ebből a szempontból szerencsés volt a helyzet, amit az űrkutatásnak sikerült kihasználnia.

- Az utazásban ugyanakkor rengeteg volt a rizikó, a siker (és az űrhajósok élete...) sok tekintetben borotvaélen táncolt. Nem „vállalták túl" magukat az amerikaiak?

- Talán ezt is magyarázza valamennyire a kiélezett versenyhelyzet. Az USA nagyon akarta a győzelmet, hiszen
előtte a Szovjetunió „mindent vitt": övé volt az első űrjármű, a Szputnyik-1, aztán az első világűrbe juttatott élőlény (Lajka kutya) és az első ember (Jurij Gagarin) is. Ráadásul az élet, a repülés sikere a bátorságot igazolta. Amerika az élő tévéközvetítést is bevállalta, amivel talán 19-re húztak lapot, de bejött nekik. Könnyen fordulhatott volna tragédiába a dolog. Akár már a leszállásnál, amikor a számítógép sziklák felé vitte a holdkompot, de Armstrongnak volt annyi lélekjelenléte, hogy az üzemagyag utolsó morzsáival sík területre navigálja a járművet. Pár másodpercre való üzemagyag maradt a tartályban, ezzel a küldetés minden idők leginkább „kicentizett" holdra szállása címet is elvitte.

Bánfalvi Péter

- Mit köszönhet a tudomány a holdra szállásnak?

- Kibővíteném a kérdést a technikával is. Az nyilvánvaló, hogy az űrkutatás mindig az élen jár a technológia fejlesztésében, az űrhajókba mindig a legjobbat építik be, az űrhajósok a legjobbat kapják, itt összpontosul az emberi tudás legjava. És miután az alkatrészeket, anyagokat, módszereket, eljárásokat, műszereket az űrkutatásban tesztelték és jónak találták, mindezek szép lassan (vagy talán nem is olyan lassan) leszivárognak a mindennapi élet szintjére. A tudományra térve: az Apollo-küldetések annyi kőzetmintát hoztak a Holdról, hogy máig nem sikerült valamennyit feldolgozni. Egyet azonban biztosan tudunk: égi kísérőnkön nincs olyan anyag, ami „idelenn" is ne lenne meg. Vagyis bizton állítható: a Föld és a Hold valamikor egyek voltak, ám valamilyen behatásra aztán kettéváltak.

- Mostanában egyre több szó esik a következő emberes „űrkalandról", a Mars meghódításáról. Ahhoz is hasznosak lehetnek a holdutazás tapasztalatai.

- Ettől függetlenül az egy egészen más történet. Két óriási problémát látok a megvalósítás előtt. Az egyik az energia kérdése, ami majd az űrhajót visszahozza, hiszen a jármű a héthónapos odaút során nem viheti magával a hazatéréshez szükséges hajtóanyagot. Ezért keresik gőzerővel a vizet a Marson, ezekben a percekben is két robot dolgozik ezen „odafönn". A másik, ennél is sokkal súlyosabb kérdés az emberi tényező. Nem lehet tudni, hogy maroknyi, a Földtől elszakított ember képes lesz-e elviselni a magánynak ezt a fokát. Ez földi kísérletekkel nem modellezhető. És végül visszautalhatok arra: vajon finanszírozza-e bárki a küldetést? Mert csak azért, hogy elmondhassuk, jártunk a Marson, nem érdemes belevágni.

- És a lehetőség, hogy egyszer menekülni kell a Földről, nem elég motiváció?

- A földi problémákat szerintem idelenn kell megoldani. A környezetszennyezés, a természetrombolás, a klímaváltozás, a túlnépesedés még fennmarad attól, ha a Marsra lépünk. Egyébként a földi életnek meggyőződésem szerint az vet majd véget hat és fél milliárd év múlva, amikor a Nap kihuny, illetve előtte kitágul, és felperzsel maga körül mindent. De ennek a Föld (és a Hold) mellett a Mars is ugyanúgy áldozatul fog esni.

HOLD NÉLKÜL NEM LENNE ÉLET

Egyfelől praktikus oka volt, hogy az ember első útja a Földön kívül éppen a Holdra vitt, hiszen ez az égitest van hozzánk a legközelebb (átlagban 384 402 kilométerre). Másfelől égi kísérőnk az emberiség részéről meg is érdemli a kiemelt figyelmet illetve hálát, és nem is csak azért, mert bederengi a vaksötét éjszakákat. A Hold nélkül egyszerűen nem alakulhatott volna ki élet a bolygónkon, több okból sem. A Hold ugyanis gravitációs mezejével, a dinamóelv alapján erős mágneses mezőt gerjeszt a Föld körül, és ez az a védőpajzs, mely a kártékony kozmikus sugárzástól, illetve a Napból érkező részecskéktől megóv bennünket. (Ennek a megóvásnak a látványos jele az északi fény.) Másrészt a Hold, szintén gravitációjával stabilizálta a Föld forgástengelyét. Persze akkor sem „eshetnénk le" a felszínről, ha összevissza „bólogatna", viszont abban az esetben nem alakulhattak volna ki idelenn az éghajlati övek. Ezek nélkül pedig nem lennének évszakok, és a szélsőséges időjárási kilengések közepette nem lenne élet sem.