Tündérország, ahol magyarnak lenni kihívás

Íme a száraz, mégis sokatmondó programterv erdélyi utazásunkról, amelyre a Határtalanul! program keretében indulhattunk el.

Az erdélyi magyarság helyzete egyelőre kényes kérdés. A világot megváltani nem tudjuk, de utazásunk célja nem is ez volt. Épp ellenkezőleg! A nagyhatalmak által meghúzott határvonalakat figyelmen kívül hagyva köttettek barátságok magyarországi és erdélyi magyar fiatalok között. A program keretében először ők látogattak el hozzánk Zalaegerszegre még decemberben, majd február végén eljött a nap, mikor mi is útra keltünk. Alvásra ugyan nem jutott sok időnk, de nem is azért mentünk. Ha szemhéjunk mégis lecsukódott a buszon, egy kedves hang kezdett bele mondandójába: „Nos, angyalkáim, ha nem alusztok s tudtok figyelni, akkor el kell, hogy meséljem, Sándor bátyánk merre menekült, mielőtt elesett a fronton." E kedves hang „tulajdonosa" egy segesvári földrajztanár, Borbély-Kiss László. Ő volt az idegevezetőnk, de ennél jóval többet adott nekünk. Ízes, gyönyörű beszédével, székely viccekkel tarkított meséivel bárki figyelmét le tudta kötni. A tananyagot beleszőtte előadásaiba, miközben alázatos áhítattal mesélt arról a helyről, ahol ő született és felnőtt: Erdélyről.

Az apáczais csapat a segesvári Petőfi-szobornál. Barátságok is köttettek magyarországi és erdélyi magyar fiatalok között. Fotó: Borbély-Kiss László

Erdély másik szépségét a monumentális hegyvonulatok adják: a Békás-szoros, a Királyhágó környezete vagy a Bucsin-tető, amely Gyergyói-medence keleti felén emelkedő Kárpátok első magaslata. Ott, a hegyek között sétálva érti meg a zalai ember, hogy miért mosolyognak az erdélyiek, ha itt egy dombocskára mondjuk azt, „felmegyek a hegyre". Jártunk Székelykeresztúron, a székelyek „fővárosában" és Farkaslakán, Tamási Áron szülőfalujában, ahol megtudtuk, hogy a helyi öregek visszaemlékezése szerint a kis Áronka „becstelen egy gyermek volt" (értsd: sokat csibészkedett). Ma a híres író sírját a „cserefák" (értsd: csertölgyek) alatt rengeteg nemzeti színű szalag és koszorú borítja.

A fehéregyházi tömegsírnál, ahol valószínűleg Petőfi Sándor is pihen, közösen szavaltuk néhány versét. Így testileg-lelkileg egyaránt feltöltődhettünk, és jóleső fáradtsággal térhettünk vissza szálláshelyünkre, Segesvár középkori várnegyedébe, Drakula gróf állítólagos házától egy saroknyira.

Talán csak a véletlen műve, vagy valaki ott fent így akarta, hogy a magyar tagozat szalagavatóján is részt vehettünk. Ez olyan ünnep, amelyet szűk családi-baráti körben szokás eltölteni. Az a megtiszteltetés is ért, hogy zongorajátékommal magam is szalagavatójuk részévé válhattam. Őszinte gratulációik nagyon jólestek. Közvetlenségük és egymás iránti őszinte szeretetük, tiszteletük lenyűgöző. Felemelő, ahogy őrzik a magyar hagyományokat, hiszen a román kultúrában megtartani a magyarságot csak úgy lehet, ha a nehézségek árán is ápolják a szokásokat, a nyelvet és a néptáncot. Külön jóleső érzés volt látni, hogy a magyar líceumba bekerülő összes diák megtanulja a néptánc alapjait a felsőévesektől. Ezek után nem meglepő, hogy minket is megtanítottak, milyen is az igazi tánc. Ennek köszönhetően az öt nap során sokaknak változott meg pozitívan az értékrendje.

Szerintem a program elérte célját, és jobban figyelünk majd egymásra, mert az Erdélyben élő magyarságnak rendkívül nagy feladata van: egy nemzet kultúráját fenntartani az országhatáron túl, ahol magyarnak lenni kihívás.

Molnár Fanni, Apáczai-gimnázium