Élelmiszerfogyasztás, berögzült, rossz táplálkozási szokások – Orbán Péter (x)

Korábban a természet erőivel a létért vívott mindennapi küzdelem komoly fizikai erőnlétet követelt meg az emberektől, mely fizikai erőnlét karbantartásáról, a szervezet tápanyagigényéről gondoskodni kellett. Nem volt divat a túlfogyasztás, lehetőség sem volt rá. Az ember jószerivel azzal az élelmiszerrel gazdálkodott, amit maga termelt. A korábbi mezőgazdasági és az élelmiszeripari technológiák nem tették lehetővé a fölösleges fogyasztást, egész egyszerűen nem volt lehetőség a túltermelésre, de az akkori gazdasági szemléletet sem uralta ennyire a fogyasztásközpontúság.

A „fejlődés” az élelmiszerellátás és fogyasztás terén is változásokat hozott, de nem a megváltozott igények formálták a termelést és a mezőgazdálkodást, hanem a tőke éhsége szabta meg az irányt: az új technológiák hatására növekvő, ugyanakkor silányodó minőségű termeléshez kellett fogyasztókat találni. Higgyen bármit is az olvasó, a XX. század tragédiáinak gyökere minden esetben a pénz, a tőke egyre nagyobb hatalmában keresendő. A világháborúk, majd az azokat lezáró, végső soron tőkés érdekeket szolgáló békeszerződések, de az újabb és legújabb kori az egyes országok politikai, gazdaságpolitikai döntéseinek tekintélyes része mind-mind a valós problémákról való figyelemelterelést célozták és célozzák a mai napig.

A termelés növelésének szükségességét azzal magyarázzák, hogy a föld, az egyes országok lakosságát el kell tudni látni megfelelő mennyiségű élelmiszerrel. Ez védhető indok, de ennek ellenére a fejlett országok lakosságát is fokozottan sújtja – legalább is a minőségi – éhezés problémája. Háborús időben talán érthető, de békeidőben, kiszámítható gazdasági környezetben miért kellene egyre többet és többet termelni? A válasz kézen fekvő: miközben a termelés volumene nő, nem csökken az éhezők tömege, de a verseny miatt csökken a profit. Ennek ellensúlyozására tovább kell növelni a termelékenységet, a profit mennyiségének a megtartásához, növeléséhez. Nyilván való, hogy az éhező tömegekre ebben nem lehet támaszkodni, ezért a fogyasztást kell ösztönözni mindazok körében, akik fizetőképesek. Jó eszköz ehhez a média, mely képes befolyása alatt tartani a fogyasztók széles tömegét. A gyártók így természetes szövetségesre találtak a médiában. A tömegtermeléssel óriási profitot fölhalmozó csoportok kiszorítják a helyi, kis léptékű termékek előállítóit, így a fogyasztó azt érzékeli, hogy ezek nincsenek, mert nem jelennek meg a tömegtájékoztatásban.

Persze nem válogatósak a tőke urai: világméretű kísérlet alanyai vagyunk, - természetesen szigorúan a tömegek jólétének megteremtése érdekében, - eddig nem ismert és a természetben elő nem forduló, genetikai kombinációk (GMO-k) létrehozásával próbálkoznak uralmuk alá hajtani a mezőgazdaságot, de végső soron a gyanútlan, vagy tájékozatlan élelmiszer fogyasztót. Világméretű járványok víziót jelenítik meg, ha a fogyasztók netán arra vetemednének, hogy nem az ellenőrzésük alatt gyártott élelmiszert fogyasztják. Nem esik szó ugyanakkor arról a környezeti pusztulásról, ami a termelést lehetetleníti el: talajpusztulás, élővizek szennyeződése, stb. Lehetne folytatni a sort.

A megváltozott fizikai aktivitás, életvitel tehát nem több és mennyiségileg növekvő, hanem ezzel éppen ellentétes, egyre kevesebb, de minőségi élelmiszert kíván. Mivel azonban a korábbi évtizedekben az élelmiszertermelés, a mezőgazdálkodás az iparizálódás irányába ment el, ma egyre inkább képtelen az egyedi igényekre válaszolni. Ennek látható következményei a termőterületeket beborító hatalmas búza, árpa, kukorica, napraforgó és repcetáblák. Eközben a szakemberek véleménye szerint, a különböző egészségügyi kutatások alapján növekvő mennyiségben kellene a ma emberének gyümölcsöt, zöldséget, extenzív módon tartott állatok húsát és kevéssé feldolgozott magvakat fogyasztania. A termelés láthatóan torzul, a tőke érdekének megfelelően, hiszen adóként beszedett pénzekből jut támogatáshoz az iparszerű mezőgazdálkodás, élelmiszer előállítás, amelynek termékeire nincs vagy csak újabb támogatással gerjeszthető kereslet. A fogyasztó azonban tájékozatlansága, nemtörődömsége, felelőtlensége és hiszékenysége alapján jó célpontja az iparszerű mezőgazdaság és élelmiszeripar befolyással bíró szereplőinek.

További baj a fogyasztásra kerülő élelmiszereinkkel a túlzott mértékű feldolgozottságuk. Miközben szervezetünknek szüksége lenne az élelmiszerek feldolgozása során elveszlő beltartalomra, azt látjuk, hogy egyre terjednek az emésztőszervi megbetegedések. Ennek ellensúlyozására válaszul az „egészségipar” (milyen szép szó) megteremtette a táplálék kiegészítők, mint megoldás iránti keresletet. Egy problémát tucatnyi másik követ. Nem az a baj, hogy rosszul gondolkodunk saját és környezetünk állapotáról, hanem az, hogy rosszat teszünk, amit egyre nehezebb lesz jóvátenni.

A fogyasztás szabadságában testet öltő látszólagos jólét megteremtése, a mennyiségi élelmiszertermelők érdeke. Lássuk be, hogy az emberekre hatással lévő fogyasztásra ösztönző technikák java része szükségtelen, elkerülhető termékek (cukor-aroma „üdítőitalok”, cselekvéspótló rágcsálnivalók, vagy „stressz oldó” szerek) fogyasztására ösztönöznek. Persze minél inkább kapcsolódik egy fölösleges termékhez az önmegvalósítás ígérete, egy új vágyott életérzés, annál inkább hajlamosít az észérvek háttérbe szorítására és tudják ezt jól a gyártók, forgalmazók. Olyan módon hatnak ránk fogyasztásra ösztönző akcióik, hogy fogyasztó, de különösen kiskorú fogyasztó legyen a talpán aki képes az ellenállásra.

Rendkívül fontos – lenne – az étkezésre fordított idő kérdésének a megfelelő súlyú kezelése. A tápanyagok hasznosulása szempontjából kiemelt jelentőségű, hogy jut-e ideje rá a szervezetnek földolgozni azt a táplálékot amit kapott. A telítettség érzését gyorsan biztosító kapkodva evés párosulva a mesterséges anyagokkal egészségi proboblémák sorát idézi elő. Az ördögi körből való kikerüléshez, egészen magas szinten megfogalmazódó tenni akarás szükséges.

Persze vannak követendő példák olyan országokban, ahol az értékrendben az ember felül helyezkedik el, nem csak a nép egyszerű adófizető fia. Ezekben az országokban ágazati stratégiák mentén, közegészségügyi megfontolásból ösztönzik az egészség és környezetbarát termékek fogyasztását, ezzel termesztésüket.
Itthon még nem ez a helyzet. Tapasztaljuk, hogy az iskolákban, kórházakban, de minden más egészségre nevelő, vagy az egészség megőrzésére szakosodott intézményben a költségek csökkentésének indokával silány, minőségi jelzővel nem illethető élelmiszert etetnek az emberrel, választási lehetőséget nem hagyva, el nem ismerve az egészséges élelmiszer egészségvédő szerepét.

Ellenben megtalálható a büfékben minden „áldásos” nyalánkság, amire sem a gyerekeknek, sem a gyógyulásban reménykedőnek semmi szüksége. A családok és az egyének, mint fogyasztók igényei, az emberi és környezeti egészségről alkotott általános vélemény, teljesen párhuzamba állíthatók a közegészségügy és közétkeztetés döntéshozóinak a minőségi élelmiszerről alkotott elképzeléseivel. Nincs, vagy kevés ma Magyarországon az értő fül és elme a közösségekben, az állami apparátusban a fentiek megértésére, elfogadására és a tenni akarásra. Persze üdítő kivételek mindég akadnak, ezek azonban nem érik el azt a kritikus tömeget, amelyre egy ország közvéleménye odafigyelne. Cikksorozatunkkal ez ellen kívánunk tenni, bemutatni a jelenlegi helyzetet és segíteni az iránymutatást mindazok számára, akik változtatni szeretnének.

A projekt címe: „Zöld hullám – Dunántúl”  (KEOP-6.1.0/B/09-2010-0014)

A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg.

További információ: www.okoregio.eu