Az ötvenes évek áldozatai

Tantalics Béla nyugalmazott pedagógus, helytörténész 17. könyve kiadásra vár, ahogy a szerző mondta, a ponttevés idejénél tart. A mű hiánypótló, hiszen a zalai kitelepítettek történetét ilyen összefogottan még nem göngyölítették fel. A szerző korát meghazudtoló aktivitással vetette bele magát a kutatásba néhány évvel ezelőtt. A munka a történelmi tényeken alapul, a levéltári forrásokon kívül 44 egykori kitelepített visszaemlékezéseit tartalmazza. de átszövik az szerző saját, személyes élményei is.

Az át- és kitelepített politikai üldözöttek sorsa Zala megyében a határ mentén 1950-53 című könyv a mintegy 10 ezer meghurcoltnak is emléket állít.

– Ha a történelem az emberiség tanítómestere, akkor ebből van mit tanulni – mondta Tantalics Béla, mikor a könyvről beszélgettünk. – A fiammal végigjártuk a 12 tábort az Alföldön, ahova a kitelepítettek kerültek, lehangoló helyek. Békés, büntetlen emberek voltak, közülük már kevesen élnek. A Rákosi-diktatúra talán legkegyetlenebb intézkedése volt ez. Akkoriban megromlott a kapcsolat a szomszédos Jugoszláviával, a határ mentén 15 kilométer szélességben határsávot létesítettek. Ide beutazni 1950-től csak családtagoknak és rendőrségi engedéllyel lehetett. Az utakon sorompók állták és minden közlekedőt igazoltattak. Kiépült a „vasfüggöny” és bunkerek sokasága. A gazdákat súlyos beszolgáltatásokkal zaklatták, üldözték a kulákokat, az egyházat. Ha ez nem lett volna elég, fokozták a rossz hangulatot és mondvacsinált ürügyek alapján 1950 és 1953 között több mint ezer embert elhurcoltak, kitelepítettek, minden jogi eljárás nélkül.

Tantalics Béla több éves kutató munkájának eredménye az új, közel 300 oldalas könyv, melyben saját élményei is helyet kapnak, a személyes interjúk és a történelmi források mellett Fotó: Korosa Titanilla

A könyvből az is kiderül, a kitelepítésnek több formája is volt. Egyik eljárás keretében helyi rendőrök által felügyelve alföldi kényszermunka táborokban vitték a családokat, ahol istállókban, melléképületekben, rossz élelmezés mellett, embertelen, egészségtelen körülmények közt tengették életüket. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a WC-t, latrinát maguknak kellett megépíteni, náddal kerítették el a helyiségekben a női részt a férfiakétól. A másik módszer az áttelepítés volt, a határsávban élőket más, távoli településekre száműzték.

– Az előre kiszemelt áldozatot drasztikusan, végrehajtásszerűen, mindig éjjel keresték meg az ávósok. Dörömböltek, megszállták a házat, berontottak, Fel a kezekkel! – kiáltották és elvitték az embereket. A nagykanizsai Takács János kitelepített mondta el, hogy lesötétített helyiségben hasra kellett feküdniük este és verték őket a rendőrök – folytatta. – A Lentiből kitelepített Bánky Bertalan fia arról számolt be, hogy apja fogait gumibottal verték ki. Kirívó eset a lenti Horváth József cipészmesteré, aki az akkori iskola szomszédságában lakott, jól ismertem. Őt tévedésből vitték el, egy vele azonos nevű, Lentihegyen élő helyett. Ki is derült a tévedés, de azt mondta neki az ávós, már mindegy, indul a szerelvény, szálljon fel. Indok nélkül vitték el és csak 1956-ban tért haza. De Kerkaszentkirályról egy gyermekágyas anyát a hat napos csecsemőjével is elszállítottak a Hortobágyra, Zalabaksáról meg a körjegyzőékhez éppen látogatóba érkező unokát.

Tantalics Béla arról is beszélt, a kitelepítés traumája rendkívül nagy lelki megrázkódtatást jelentett, az élők ma is csak könnyes szemmel, nehezen tudnak beszélni az őket ért borzalmakról.

– Zalában az első nagy kitelepítés 1950. június 22-éről 23-ára történt meg. Ezt 1952 júliusában követte a második, de 1953-ban több is volt. Első alkalommal a határsávban 49 településről 295 főt telepítettek ki, ez akkor nagy riadalmat, félelmet keltett. Ekkor kezdődött el a falvak megosztottsága, megtizedelték a településeket. Kozmadombján a összlakosság 6 százalékát, minden 17., Gáborjánházáról minden 18. személyt elvitték a csecsemőket is beleértve. Lentiből 75-en jutottak erre a sorsa, Szentgyörgyvölgyről 58-an, Nagykanizsáról 28 családot, mintegy 60 főt érintett. A nevek megállapítása nagy titokban történt az ÁVO emberei és a helyi pártemberek közreműködésével. Elsősorban a korábbi rendszer vezetőinek számbavételével kezdődött, de később szinte bárki áldozat lehetett a határsávban. Ebben az időben már évek óta Lentiben tanítottam, ismertem a diktatúrát, a félelmet, de nagyon ledöbbentem, amikor most, a kutatás közben megtaláltam a bagladi származású édesapám nevét is egy összeírásban a kitelepítendők listáján, ő még a végrehajtás előtt meghalt.

Az enyhülést Sztálin halála hozta meg, azután megváltozott a helyzet, Rákosi helyzete megingott, Nagy Imre meghirdette a korábbi rendszertől eltérő új programját. De a határsávban élők otthonukba csak 1956-ban térhettek vissza, addig más helyeken éltek. Ha hazatértek, a nulláról kezdett kezdeniük, hiszen közben vagyonuk prédává vált, a berendezést az ügyeskedők széthordták.

– Ezek az emberek ma is megbélyegezettnek érzik magukat, a lelki sebek nem gyógyulnak be. Sorsukról sokáig nem lehetett beszélni sem, ezért is fontos, hogy emléket állítsunk nekik – tette hozzá.

A könyv kiadását jövő évre tervezi a lenti Honismereti Egyesület, ahogy az anyagi forrásaik erre lehetőséget adnak.