Bedeszkázott ablakszemek - Kortárs angol drámát mutatott be Széttört tál címmel a Hevesi

Ettől még - a premieren legalábbis - jól érzékelhető volt, márcsak a csendből is, hogy a nézőtéren ülő 12-14 éves gyerekek alighanem pontosan értik, milyen az, amikor apa nem hajlandó megérteni őket, amikor anya aggódva tördeli a kezét, a kiskamasz pedig tehetetlenségében vagy szótlan marad, vagy sírva elszalad.

Az érthetőség kedvéért vegyük leckének először Edward Bond darabjának leírását: Egy város valamikor a jövőben. Szellemváros. Az utcák néptelenek. Csupán egy kutya és egy lámpaoszlop emlékeztet a valamikori civilizációra. Nincsenek újságok. Nincs TV. Kint a szél zörgeti az ablaktáblákat. Bent mindenki egyre éhesebb, és elkezdi bedeszkázni otthonát. A szülők igyekeznek gondoskodni gyermekeikről. Kevés az élelem. Az anya bizonygatja lányának, hogy ennie kell. A lány bizonygatja apjának, hogy a képzeletbeli barátjának van szüksége élelemre. Küzdelem az élhető jövőért, a képzelet erejéért...

Az asztalon lévő tálak közül később törik majd szét az egyik, a legfontosabb. A család (Bellus Attila, Pap Lujza, Kátai Kinga) mellett az üres széken ülő láthatatlan barát a főszereplő Fotó: Pezzetta Umberto

Szóval a 2077-ben és Mészáros Tibor díszletében játszódó Széttört tál, amely a fordító Betlenfalvy Ádám rendezésében került a zalaegerszegi színház nagyszínpadára, nem csak a gyerekek életkorilag természetes szorongásáról szól. Hanem mindannyiunkéról. Vagyis bemutatja azt a nagyon is reális jövőképet, amikor az emberek együttélése majd vészesen kiüresedik.

Majd? Kérdezhetük joggal. Hiszen látjuk, egynémely szegletében ki van az már üresedve. Itt sem véletlen, hogy a lány (Kátai Kinga vibrálóan bizonytalan figurájának rebbenései, szenvedélye felkavaró, gondosan kidolgozott alakítás) ösztöneit használva, kitalál magának egy láthatatlan barátot. Csak azt kéri a szüleitől, vegyenek részt az öncsaló, a túlélést segítő éber álomban. Mondanunk sem kell, hiába: a képzelőerejüket vesztett felnőttek nem képesek annyira szeretni a gyereküket, hogy közös életjátékot játszanak. (Pedig mennyi mesét olvasta(un)k valamikor..., ugye. A konfliktust generáló, először hófehér kezeslábasban, majd véres-koszos sebekkel érkező szeretetre éhes barát (Mihály Péter egzaltált dinamizmusa élteti a szerepet) egyetlen pillanatra mégis láthatóvá válik. Akkor, amikor az apa saját félelme végre megláttatja. Bellus Attila befelé élő családfője töredékmondatokból, roncsolt dikcióból alkotja meg a tagadásba menekülést. Vajon hány gyerek találkozik esténként ilyen apukával, hány gyerek kapaszkodik hiába a saját démonaival küzdő felnőttbe?

„Éhes voltam, nem ehettem." Mihály Péter

A családi triptichon stabil tagja a realitás asszonya, az anya. Kerüljük el a feszültséget, a vitát, majd csak lesz valahogy, ismerősen jellemző attitűd. (Ilyen édesanyák falaznak a rosszul értelmezett védelem okán a szégyentől rettegve a családon belüli erőszaknak.) Pap Lujza elvileg tapasztalatból nem tudhatja ezt, aggodalmasan és folyamatosan összevont szemöldöke, rémült tekintete csak ígérete az ez ügyben majdan biztosan ütősebb színészi munkának.

Úgy látni, Bethlenfalvi Ádám igyekezett szabadon ereszteni a színészeket: ki-ki hozzon személyeset a gyerekkori mélyrétegekből. Győz az igazság: a szenvedés a művész barátja. Ha van olyan.

„Itt van a tálban az étel, egyél!" Kátai Kinga

A végkifejlet mindezzel együtt feloldó, világos, könnyed, biztató. Ahogy azt a lélektan elvárja a gyerekeknek szóló történettől.

Tudom, megint az a kérdés, játszanak-e efféle tónusú darabot a színházak? A felvetés jelzi, nem különbözünk a darabbeli szülőpártól. Amiről nem beszélünk, az nincs. Szerintem érdemes energiát adni annak az ellenvetésnek, hogy a szembetalálkozás, a ráismerés felszabadító. Ha mondjuk együtt nézzük ezt a darabot, utána lesz kedvünk a gyermeki fantázia (újra) értésére, a kiskamasz pedig kedvvel mondja el, mi zajlik benne, nem deszkázza be idő előtt a köztünk lévő ablakokat.