Ék-tájak Zalakovács József tárlatán

Zalakovács József, a tárlatot megnyitó Ordasi Zsuzsanna művészettörténész társaságában. Az alkotóról írt elemzését alább közöljük (Fotó: Pezzetta Umberto)

Az Ék-táj című kollekciót a képzőművész kollégája és munkásságának jó ismerője, Ordasi Zsuzsanna művészettörténész méltatta a megnyitón. Az alábbiakban az ott elhangzottakat közöljük:

„Zalakovács Józsefet nem kell bemutatni Zalaegerszegen. A pályája innen indult és rendszeresen visszajön, hogy megmutassa, a művészi pályáján milyen szép új eredményeket ér el. Utoljára 2013-ban volt Zalaegerszegen kiállítása a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben, azóta eltelt szinte két év, s a művész, aki figyelemmel van a külvilágra, de egyben a belső lélekrezdüléseire, most új műveket hozott.Ennek a mostani kiállításnak az anyaga Zalakovács József művészetében egy újabb állomást mutat be. Az utóbbi évek élményeit, de inkább belső történéseit jelenítik meg a művek. Az élmények meghatározók, elraktározódnak, s mivel képzőművész idézi fel, vizuális eszközökkel szólnak hozzánk.

A Perzsel című alkotás a Hevesi Sándor Színház beli tárlaton Fotó: Pezzetta Umberto)

Ezen a kiállításon a művész 27 művet mutat be, amelyek 3 egységben sorakoznak fel a szemlélő előtt: 9 olajkép, 9 akvarell és 9 tusrajz. A témájuk azonos, a megfogalmazás nem. Éppen azt bizonyítják ezek a művek, hogy a művész technikai tudása nem egy megoldásra szorítkozik, hanem több eszközzel is nagyvonalúan tud élni.

Témájukban azonban nagyjából azonosak ezek a művek. Most ezen a kiállításon tájképeket láthatunk. Első olvasatra kellemes lankákat finom meleg színekkel. Koncentráljunk csak a képek alsó felére: nyugodt, finom dimbes-dombos táj. Konkrét táj, de mégis egyetemes. Akár a Zalai-dombság is lehetne, pedig olaszországi táj. Azt fogta meg benne a művész, ami békés, harmonikus, hullámzóan kellemes. Jó érzést kelt végigpásztázni a messzire elnyúló lágyan elterülő, melegséget sugalló tájat. Ehhez a finom simogató mozdulathoz segít a képek színvilága, a barna és a zöld rendkívül széles skálán történő alkalmazása, amelyek olykor élénk kontúrral válnak egy egymástól, máskor a kontúr erősíti a hatást, hiszen a kontúr, az erőszakosan megbontott formát jelöli.

Azonban, amíg a képek alsó felében lágy nyugalom honol, amit a szépen elterülő táj képében tár elénk a festő, addig a kép felső mezőjében ennek ellentéte, egy dinamikus mozgás látható, s máris kibillenti a nézőt a bágyadt elernyedésből.

Kiállítási enteriőr Pataki Jánossal, a művész régi jó barátjával Fotó: Pezzetta Umberto)

Ahogyan a 16. századi manierista képeknél is látható, a kép két egymástól szétváló alsó és felső szférára oszlik, ha tetszik, a földi és égi szférára. Ezeken a képeken a földi szféra a konkrét, de mégis általános táj, az égi szféra pedig valóban az ég, ami egy másik táj más jellemzőkkel és eleve más színekkel.

De a kontraszt mégsem ebben a különbségben rejlik. A művész a képfelület vízszintes szétválasztásával önmagát mutatja meg, mintegy feltárulkozik előttünk. Aki ismeri a Mestert, gondolom, érzi benne ezt a kettősséget: barátságos, figyelmes, kiegyensúlyozott, tartózkodó, toleráns. És van egy belső világa, amit a művein keresztül ismerhetünk meg, bár a visszafogottság ott is megmarad. Nem erőszakosan mutatja meg, hogy az emberi lélek folyton belső viharokat és persze örömöket él át, hanem szublimáltan tárja elénk, hogy az emberi élet, az érettebb korra tudatosan megteremtett individuum mennyire összetett. A művész önmagával néz szembe, saját énjét vizsgálja és vetíti ki a műveken. A képek felső mezejében ezért teljesen más formákat látunk: kék, piros, zöld és még sokféle színű hömpölygő felhők, amorf formációk ellensúlyozzák az alsó képmező színvilágában is homogénebb kiterülő tágasságát. Így válnak egymással szorosan összetartozó elemekké, egységgé föld és ég, ami azonnal, első látásra megragadja a nézőt és tudja is kötni a természethez, de ennél bonyolultabb a dolog, hiszen a kétféle táj megjelenítése a művész számára lehetőség arra, hogy megmutassa magát a világban, feltárjon valamit magából, ábrázolja a lelki történések kettősségét. A képeken nincsenek emberek, de mégsem érezzük személytelennek őket, sőt. A művész pontosan meghatározza, hova álljunk a kép előtt, hogy azt az élményt élhessük át, amit ő megélt, s főképpen azt, amit számunkra ebből átadni kíván, amit általános érvényűnek érez és éreztet.

A Törik című olajfestmény a kollekcióból Fotó: Pezzetta Umberto)

Az akvarellek ugyanezt a narrativát képviselik, de lágyabban, könnyedebben, talán kevésbé kötötten. Az akvarellnek éppen ezen jellemzői alapján választotta a mester ezt a technikát, ami csak látszólag könnyebb, mint az olajfestés, valójában azonban nagyon nagy koncentráltságot kíván, mert hamar elfolyik a festék vagy hamar megmerevedik, s akkor már csak nagyon nehezen javítható vagy módosítható. De ez Zalakovács József számára nem jelent problémát, az akvarelljei szépek és magával ragadóak, mert a technikai tudás megengedi számára, hogy a vízfestékkel is mesterien bánjon.

A harmadik csoport, a tusrajzok sora, bár témájában szervesen kapcsolódik a másik két technikával megfogalmazott tájképi víziókhoz, számomra játékosabb. Talán a tus alkalmazása felszabadítja az embert, sokféle módon alkalmazható, így az eredmény változatos lehet több tekintetben: határozott vékony és vastag, sűrűn és ritkán felvitt vonalak, lazúrozás, dörzsölés, kevesebb szín, vagyis a fekete-szürke-fehér összes árnyalata. Ezáltal a formák válnak hangsúlyossá, amik magukkal ragadják a tekintetet, az olajfestmények és az akvarellek szépen megkomponált színvilágával szemben.

A művész, Zalaegerszegen élő húga, Árvai Judit társaságában (Fotó: Pezzetta Umberto)

A kiállítás címe: Ék-táj. Többféleképpen értelmezhető. A képek alapján asszociálhatunk az ékes, gyönyörű zalai dombvidékre, de máshol látott szép tájak emléke is feltolulhat. Föntről lefelé és lentről fölfelé is tekinthetünk a képekre és a képek kapcsán a tájra. Igen, mert a földi és égi táj, valós vagy átvitt értelemben, lényünk összetettségének az eleme. Az ék-táj a külső és a belső szétválasztását is jelentheti, ahogyan az ékkel kettéhasítunk valami egészet, hogy jobban megismerhessük. Zalakovács József ezen a kiállításán ezt a – filozófiai – tételt tárja elénk oly módon, ahogyan most ő megéli, s ahogyan – visszafogottságát, rendezettségét, az önmagának felállított magas mércét s a mértékletességét nem feladva – ezekkel a háromféle technikával megvalósított művein most a nézőnek átnyújtja. Úgy adja át nekünk ezt a tájképi világba öntött komplexitást, hogy a művészi habitusa, nyelvezete, képalkotása révén egyéni művészi értelmezését is megosztja a szemlélővel.”

Pár sorban eddigi pályájáról

Zalakovács József festészet iránti érdeklődését Dús László festőművész és Szabolcs Péter szobrászművész inspirálta. 1981-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, mestere Gerzson Pál volt. 1983-tól a BME építészmérnöki karán adjunktus, szabadkézi rajzot, alakrajzot és színdinamikát tanít. Reklámgrafikával is foglalkozik.