Kissné Gaál Zsuzsanna úgy véli, a mese mindenki számára lehet gyógyír

– Gondolom írt már egy-két szakdolgozatot, kezében tarthatta a bekötött, nevével kinyomtatott munkát. Különbözik-e most az érzés, ha kinyitja a Boldizsár Ildikó szerkesztette könyvet és ott látja a nevét?

– Igen, írtam párat. A mostani érzés egyikhez sem fogható. Ennek talán az az oka, hogy most a mesteremmel együtt szerepelhetek egy könyvben. Ez egy kegyelmi, ünnepi állapot, nagyon nagy megtiszteltetés, ami ritkán adatik meg az ember életében.

Kissné Gaál Zsuzsanna: – A mesemondás művészete épp olyan jelentőséggel bír, mint maga a mese. Fotó: A szerző

– Volt valami előzménye az életében ennek a meseterápiás érdeklődésnek? Voltak-e korábbi mesterei, akikre most úgy gondol, hogy erre felé tolták? Szeretett-e mesélni, mesét hallgatni, gyerekként, tanítónőként, anyaként, nevelési tanácsadós pedagógusként?

– Úgy gondolom, hogy a családom égig érő fáján haladva nekem már kicsit könnyebb. Édesapám költőként, édesanyám bábosként és óvónőként, nagyszüleim, dédpapám tanítóként olyan tudást hagyományozott rám, ami megalapozta az utamat a pedagógiában. Hiszem és tapasztalom, hogy a művészeti tevékenységek során életre hívott alkotó kreativitás testi-lelki-szellemi szinten pozitív változást indít el az emberekben. A meseterápiával való találkozásom egyrészt önmagam megismerésében segít, másrészt olyan terápiás eszköz, melyet személyiségemhez közelállónak érzek.Mesét hallgatni szerettem, de azt hiszem gyermekeim születése óta mesélni jobban. Az esti mesélés nem csak a gyermekeknek fontos, a szülő is feltöltődik tőle.

– Hogy került kapcsolatba Boldizsár Ildikóval?

– Itt, Zalaegerszegen találkoztam vele, egy rendezvény alkalmával. Rögtön éreztem, meg kell ismernem őt is, és az általa létrehozott Metamorphoses Meseterápiás Módszert is. Felvettem a hétmérföldes csizmámat és kolléganőmmel útra keltünk Dunaújvárosba, ahol részt vehettünk egy sajátélmény csoportban. Egy kíváncsi „anyóka" állt az ajtóban, megkérdezte miért járok erre, ahol a madár sem jár? Miután választ kapott, pogácsával kínált és kaptam tőle egy gombolyagot, mint később kiderült a mese fonalát...amit azóta is gombolyítok.

– Mi volt a debütáló meséje, és az maradt-e az ön meséje?

– Egy népmesét vittem a sajátélmény csoportba, mert azt már tudtam, hogy népmesével lehet csak jól dolgozni. A műmesék ugyanis szubjektív szemüvegen keresztül mutatják be a világot, az pedig nem a világ rendjét tükrözi. A mese címe: A só. Bár nem tudatosan vittem, mégis az én mesémmé vált nagyon hamar.

– Mit jelent az, hogy „az én mesém" – mitől lesz egy mese a mi mesénk?

– Attól, hogy választ ad számunkra arra kérdésre ami éppen foglalkoztat bennünket, saját magunkkal kapcsolatban.

– Szabadon, fejből kell mesélni, nem felolvasásról van szó. Ez a felnőtt terápiában is így van – a terapeuta mesél, vagy a páciens? Előfordul, hogy a gyerekpáciens is mesél?

– A mesemondás művészete nagyon fontos, épp olyan jelentőséggel bír, mint maga a mese. Mindig fejből kell mesélni, mert az olvasott mese magával hozhatja, hogy nem mindig figyelünk arra, amit közvetíteni akarunk. Ha jól mesélünk, a hallgatóságot eléri a mesehallgatási transz, a hipnotikus állapothoz hasonló tünetek mutatkoznak. Ezért ahogy be is vezetjük a hallgatóságot a mesébe „Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nagy ház, nagy házban kis ház", ki is kell vezetni: „Aki nem hiszi, járjon utána". A sajátélmény csoportban magam is megtapasztaltam, hogy milyen fontos, ha a terápiában résztvevő meséli el a saját meséjét. Üzenete van annak, hogy melyik részt meséljük el érzékletesebben, esetleg mit hagyunk ki belőle, vagy hol és mit teszünk hozzá a meséhez.

– A zalaegerszegi pedagógiai szakszolgálat munkatársaként nem terápiás, hanem fejlesztő szándékkal használja a mesét – hisz nem pszichológus, hanem pedagógus. Mi a különbség a fejlesztési céllal történő mesehasználat és a terápiás szándékú mesehasználat között?

– Én azt mondanám, hogy mind a kettő terápia. Míg az egyik alkotó-fejlesztő, addig a másik klinikai. Az utóbbival lehet gyógyítani is. Az alkotó-fejlesztő metamorphoses meseterápiában fontosak a mesékhez kapcsolódó mondókák, népdalok, találós kérdések, amelyek megnyitják az érzékszerveket, segítségével ráhangolódhatunk a mesére.

– Megtalálhatja az ember a saját meséjét irányítás nélkül is? Ön hogy ismerte fel, hogy az ön meséje?

– Én hiszek abban, hogy ha nagyon ráhangolódunk az adott problémára, képesek vagyunk jó mesét választani. Gyakran előfordul, hogy a gyermekkorunkból hozott kedvenc mese valójában a mi mesénk. A mesémmel való munkám során elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez az én mesém, és az is, hogy még sokáig az is marad.

– Könnyű beilleszteni a mindennapi munkájába ezt a technikát?

– Igen, a meseterápiával való foglalkozás nagyon közel áll hozzám. Olyan, mint egy varázslatos hárfa, a húrjait megpengetve újabb és újabb kapuk nyílnak meg az emberek felé.

– Hogyan reagáltak a szülők, akiknek a gyerekei a csoportjába jártak?

– Nagyon nyitottak voltak a kezdetektől fogva, és ezt nagyon köszönöm nekik. Megértették a módszer lényegét és nyitott szívvel bízták rám a gyerekeiket. Másképp nem is lehetne dolgozni. Itt szeretnék köszönetet mondani azoknak a szülőknek, akik gyermekeikkel együtt aktívan részt vettek abban a mesecsoportban, aminek munkájából ad ízelítőt a Boldizsár Ildikó által szerkesztett könyvben megjelenő írásom: Veszteségek feldolgozása 6-7 éves gyerekekkel címmel. Jelenleg gyermekotthonos gyermekek járnak a meseterápiás csoportomba. Velük más a helyzet. Szülők nélkül kell megbirkózni a feladattal, de azt hiszem nekik igazán szükségük van erre a módszerre.

– Mik a jellegzetességei az ilyesfajta munkának?

– A legfontosabb a nyitottság a másik ember felé. A hit, hogy amit teszünk, annak pozitív hatása van az emberek életében. A mese mindenki számára lehet gyógyír. A mesét minden korosztálynál, koraszülöttektől egészen a haldoklókig lehet használni. Az értelmi képességek sem befolyásoló tényezők, gyenge intellektusú embert épp úgy megérinti, mint a zsenit.

– Lehet-e egy mese több emberé, és az a több ember ugyanazon paraméterek mentén tartja-e majd a magáénak a mesét?

– Igen, előfordul gyakran, hogy az egy csoportban dolgozó emberek között vannak akik azonos mesét hoznak, választanak. Valószínűleg a probléma gyökere hasonló, de a mese attól csodálatos, hogy mindenki máshol találja meg benne a megoldást.

– Változik-e a „mi mesénk" élethelyzetek, élettapasztalatok, kor által?

– Természetesen. Nem csak egy mesénk van. Inkább az a gyakori, hogy egy mese hosszabban elidőzik nálunk, amíg nem áll bennünk helyre a rend. Minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja. A terápia során meg kell találni az elakadás okát. A mese arra ad lehetőséget, hogy minden, ami a világban és bennünk rosszul működik, azt helyre állítsuk.

– Mit adott önnek a meseterápiával való találkozás?

– Elkezdtem más szemmel figyelni, másképp használni és értelmezni a népmeséket, melyek úgy képesek „rendezni"a világot, hogy a teljességet állítják helyre, a középpontján keresztül. A tudattalan csatornáján közelítik meg a tudatot, nyitják meg a lelket, gyógyítják a testet. Képekben gondolkodnak, valóságos megoldásokat kínálnak. Nem ismerik a lehetetlent és a tehetetlent, de ismerik a lehetségest és a cselekvő energiát. A kollektív tudattalanból táplálkozó bölcsességgel képesek nemzedékekről-nemzedékekre válaszokat adni létezésünk egészséges formáira, hiszen a mese lehetséges erői valójában bennünk rejlenek.