Megújult a Göcseji Múzeum Kisfaludi Strobl Zsigmond gyűjteménye

Azok a márványba vésett, mégis bársonyos női testek azonban, amelyek a zalaegerszegi Göcseji Múzeum most megújult Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884-1975) állandó kiállításában vonzzák a tekintetet, garantáltan eredetiek. Ahogy a többi szobor is, amely immár megújult térben, áttekinthetőbb elrendezésben, felfrissülve került közönség elé az alsórajki születésű szobrászzseni hagyatékából. Az előző kiállítás közel négy évtizede nyílt meg, zsúfolt volt és nehezen áttekinthető, a portrészobrok két szinten tornyosultak egymás fölé. Az elmúlt hónapokban azonban mintegy 40 millió forint ráfordításával átalakították a termet, „a kevesebb több” jegyében megválogatták a kollekciót, s a szükséges restaurálásokat is elvégezték. A munkálatok szellemi irányítója dr. Kostyál László művészettörténész, a múzeum igazgató-helyettese, aki elkötelezetten kutatja Kisfaludi Strobl hagyatékát. Tíz évvel ezelőtt összeállított egy kézbe illő katalógust a kiállításhoz, mostanra azonban megszületett a Kisfaludi Strobl Zsigmond élete és művészete című monográfia, amely első a maga műfajában, s hamarosan az országos könyvterjesztő hálózatba is bekerül.

A Reggelt 1927-ben egy amerikai újságtröszt elnöke vásárolta meg, a háttérben a Horthy-géniusz. (Fotó: Katona Tibor)

– Kisfaludi Strobl két korszaknak volt a szobrásza, azon kevesek egyike, aki a '45-előtti és azt követő időkben is megtalálta a hangot a hatalommal. Ezzel a kettősséggel sokat foglalkozom a monográfiában, s alapvetően ez lett a kiállítás rendező elve is – világítja meg a koncepció velejét dr. Kostyál László. – A terem tengelyében a Gellért-hegyi Szabadság-szobor áll. Időről időre felröppen, hogy el kellene távolítani, de nélküle ma már el sem tudjuk képzelni Budapest látképét, s olyan szinten ágyazódott be a köztudatba, hogy becenevet is kapott (sörnyitó). Ez az emlékmű választja el a két korszakot itt a teremben és Kisfaludi életművében. Tarthatatlan az a vád is, hogy e nőalak a Horthy István-emlékmű Géniusz figurájának adaptációja volna. Könnyű ezt belátni, hiszen utóbbi is itt látható.

Kisfaludi Strobl rengeteg portrét készített, londoni évei alatt azt rebesgették róla, hogy külön felhajtó hálózatot működtet, amely az angol arisztokrácia hiúság vétkével meglegyintett képviselőit a műterme felé terelgette. Saját bevallása szerint 600 portrét készített, a művészettörténész óvatosabb becslése 300-400-ra taksálja a számot. Rangos ízelítőt kapunk e sorból, a '45 előtti szárnyon többek között G.B. Shaw, Erzsébet hercegnő vagy Klebelsberg Kunó, a szemközti falon pedig Kodály Zoltán, Sommerset Maugham büsztje tekint ránk. – A kiállítás centrumában a Végvári harcok című szobor gipsze áll, ami Kisfaludi művészetének csúcsát jelképezi. (Az eredeti, másfélszeres életnagyságban Egerben látható.) Mesterien komponálta meg a három, intenzív mozgású lovas alakot, ez a munka a legnagyobbak közé emeli. A lovasok elrendezése, a mozdulatok, tekintetek, suhintó kardok cikázó iránya, s az ebből fakadó belső dinamika páratlanná teszi az alkotást. A terem falain Kisfaludi Strobl köztéri alkotásaiból látható fotófríz, az Íjásztól a Vénusz születésén át A kis makrancosig. A felújított terem jóval szellősebb a korábbinál, s hamarosan egy érintőképernyős információs pult is helyet kap itt, ami mélyebb betekintést enged a művek világába. Hasonlóképpen az új monográfia, amiben a szerző az eddigieknél részletesebben dolgozza fel Kisfaludi Strobl tanári pályáját, szabadkőműves tevékenységét, londoni éveit, s ami 870 tételes életmű katalógust is tartalmaz.

A megújult terem hosszanti falát opálüveg ajtórendszer töri meg. Előtérben a Végvári harcok című, briliáns kompozíció(1930) (Fotó: Katona Tibor)

– Kisfaludi mindenkivel szót értett, a jobb- és baloldali politikusokkal, a főrendekkel és az átlagemberekkel egyaránt. Londonban például a harmincas években, fontos körökben forogva mindent megtett azért, hogy a magyar revízió ügyét előremozdítsa. El kell fogadnunk a tényt, egy szobrász csak azt a művet tudja elkészíteni, amire megrendelést kap. A költők írhatnak az íróasztalfióknak, a festmények is megszülethetnek az alkotó örömére, de egy szobrot, főként, ha valaki monumentális művekre törekszik, nem lehet saját zsebből finanszírozni. Kell hozzá a mecénás, vagy az állami megrendelés – árnyalja a képet a művészettörténész. – Sokakban felmerül, miként lehetett rá képes, hogy mindig az aktuális rezsim meggyőződését vallja. A válasz abban gyökerezhet, hogy szíve mélyén valószínűleg nem volt karakteres politikai meggyőződése, számára a művészet volt a legfontosabb, ennek rendelt alá mindent. Politikai megnyilvánulásaival egyébként soha nem ártott, sőt, rengeteget segített.

Vorosilov marsallhoz fűződő kapcsolatát például emberek börtönből való kiszabadítására, életbe vágó információk továbbítására is felhasználta. Ilyesmiért akkoriban egy átlagembert az Andrássy út 60-ba vittek volna. 1947 után már akkora tekintélye volt – köszönhetően a Felszabadulás emlékműnek is – hogy gyakorlatilag nem lehetett kikezdeni, bár volt rá próbálkozás, például a Szabad Nép részéről. Egy művészt szakmailag nem lehet annak alapján megítélni, hogy milyen megrendeléseket vállalt. Az a kérdés, milyen színvonalon tett ezeknek eleget. Az persze egy másik dilemma, hogy emberileg mit nyom a latba, hogy egyik-másik vezető politikus portréját hajlandó volt elkészíteni. Bár egy ilyen felkérés elől nem mindig lehetséges kitérni...