Meseművek: a jó és a rossz fogalma már nem olyan egyszerű, mint régebben

A szerző amúgy bölcsész és közgazdász. De hogy lett író?

-  Negyvenéves koromig egészen más dolgokkal foglalkoztam:a karrieremet egyengettem, gyerekeket neveltem, házat építettem, mint ahogy teszik ezt sokan mások is.

- Mi volt a munkája egyébként?
- Pénzügyi tanácsadó cégünk volt a feleségemmel közösen, ám a válás felborította a gazdasági és egyéb viszonyunkat. Elvégeztem a Komlósi- féle újságíró iskolát, ahol kiderült, van érzékem az íráshoz. Jóllehet jelentek meg kisebb cikkeim, igazából nem dolgoztam a szakmában. Ugyanakkor teljesen véletlenül, a szinte szórakozásból írt mesesorozatom eljutott a Kossuth Rádió kulturális főszerkesztőjéhez, aki nyolcestés mesét készített belőle. Ezen felbátorodtam, megkerestem a Pagony Kiadót, ahol megjelent a könyvem.

Aminek előzményéhez tartozik, hogy az első két fejezetét egy évvel korábban az Aranyvackor pályázatra írta, s különdíjjal jutalmazták.

- Honnét jött az alaptörténet?

- A pályázat kitétele szerint városról kellett írni. Nekem a várost Budapest jelentette. A többit nem tudom megmondani, az a varázslat
része. Az ember leír egy szót, elgurul a történet, maga sem
tudja, hova fut ki...

-  Három gyermeke van, hét, kilenc, illetve huszonegy évesek. Inspirálták Önt?

- Persze... Amikor egy szülő már nem tud mit mozgósítani például egy hosszú autóúton, akkor elkezd mesélni, hátha csöndben maradnak. Nálunk ez bevált. Amit az íróolvasó találkozókon is alkalmazok, az részben abból az ötletből fakad, hogy a gyerekeim rendelhettek mesét. Megpróbálták úgy csinálni, hogy zavarba hozzanak, azaz egymáshoz egyáltalán nem illő dolgokat neveztek meg szereplőként és témaként. Ebből nekem olyan mesét kellett kreálni, amiben mégis dramaturgiai szerepet kaptak a nem összefüggő részek. Ugyanezt megcsináltam Kapolcson is, ahová a legjobb barátom, Palya Bea hívott. Mi több, ez a dolog kinőtte magát, ebből lett az Egyesült Meseművek
című „vállalkozás” Bognár Szilvia népdalénekessel és Takács Mari illusztrátorral. Tehát nemcsak mint a Pipogya írója jöttem a találkozókra, hanem úgy is, mint aki a gyerekekkel játssza ezt ab bizonyos meseépítést.

- Az Ön történeteiben a jó mindig győz?

-  Azt hiszem, igen, de a Pipogya folytatásában, amit most írok, abban nem a jó és a rossz fog szembenállni egymással, hanem két jó. S hogy ebből lesz-e igazi happy end, majd meglátjuk. A mi világunknak pont ez a legnehezebben feldolgozható része, mivel a jó és a rossz fogalma már nem olyan egyszerű, vagy egyértelműbb, mint régebben
tűnt.

- Mennyire változott meg az élete azóta, hogy megjelent a könyve, hogy találkozik az olvasóival?

- Jelentősen. Nemcsak azért, mert több helyre hívnak a könyv miatt, hanem azért is, mert a megjelenése után a „szakma” szinte azonnal befogadott. Sok olyan embert ismertem meg, akikkel azóta részben együtt dolgozom, részben pedig barátságok is születtek.

Mivel a meseírásból egyelőre még nem lehet megélni, Bátky András jelenleg más dolgokkal is foglalkozik, többek közt különböző cégeknek készít háttéranyagokat, reklámszövegeket.