A jó fotó egyetlen csepp vér nélkül is képes bemutatni a borzalmakat

A művész-fotóriporter egykori tanára és mentora, a kanizsai születésű Vadas Ernő képeiből összeállított tárlat megnyitása okán látogatott a minap a városba, a Magyar Plakát Házba. Itt váltottunk szót vele, arra kérve, meséljen pályája kezdeteiről, arról, hogyan jutott el a kémcsőtől a teleobjektívig.

- Az életemben nagy szerepük volt a véletleneknek - bocsátotta előre Keleti Éva. - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karára jártam, mint fizika-kémia szakos hallgató, s másodéves voltam, amikor kiderült: a FORTE-gyárba kerülök, ahol vegyészként a színes filmekkel foglalkozom majd. Akkoriban még nem a hallgatók döntötték el, hova mennek dolgozni, hanem beosztottak minket. Mire én azt mondtam, rendben, de nekem fogalmam sincs a fotózásról. Sebaj, legyintettek, majd lesz, s elküldtek nyári gyakorlatra a Magyar Fotóhoz. Ez térített a fényképezés felé  meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve volt. Duplán szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan mesterektől tanulhattam, mint Vadas Ernő, Langer Klára, Reiner Zoli bácsi, akik a kor legnagyobbjai voltak.

Keleti Éva Vadas Ernő kapcsán megjegyezte: szomorú, hogy egykori tanára, aki olyan nagy nevek, mint André Kertész vagy Robert Capa mellett is komoly sikereket tudott elérni a 20-as 30-as években, ma nincs jelen a köztudatban. Pedig Vadas 1931-ben Libák című fotográfiájával megnyerte a nívós svájci Camera folyóirat ezer aranyfrankos első díját, s a vele járó nem kis erkölcsi elismerést is.
- Aki a magyar fotográfiát ismeri, az tudja, hogy Ernő bácsi korának legkiválóbb szakembere volt. Úgy vélem, ha ő a később híressé vált fotósokhoz hasonlóan elhagyja az országot, akkor ma mindenki ismerné a világhírű, távolba szakadt hazánkfiát.
A művésznő azt vallja, sokat kapott tőle. Nemcsak szakmai felkészültséget: emberséget, alázatot.
- Szerette, amit csinált, akármilyen körülmények között is dolgozott, örömét lelte a hivatásában - fejtette ki Keleti Éva. - Megtanulhattam tőle azt, hogy a legkisebb, legapróbb munka is öröm: egy csavart lefotografálni ugyanolyan feladat, mint kimenni valahova és riportot készíteni. Nincs kis munka, nagy munka, csak a fotográfia van, amit nagyon kell szeretni.

A modern kor vívmányáról, a digitális technológiáról nincs jó véleménye. Szerinte a fényképészet presztízse tűnik el vele, miatta.
- Elhiteti az emberekkel, hogy tudnak fotózni, elég csak a gombot nyomogatni. Egy memóriakártyára 3-500 kép fér, s a több száz kocka között mindig találni egy-két jót... Ettől aztán sokan esnek abba a tévhitbe, hogy profi fényképészek.

Keleti Éva színészportréival aratta pályafutása legjelentősebb sikereit. Közülük is a leghíresebb a Latinovits Zoltán  Ruttkai Éva legendás színészpárost ábrázoló sorozata. Ezek a képek nem a  mai fogalommal élve  sztárt, hanem a hús-vér, halandó embert mutatják be a maga valójában, pátosz nélkül. Ilyesmire csak az képes, aki iránt feltétlen bizalommal vannak a kamera másik oldalán állók.
- Azt is Ernő bácsitól tanultam meg, hogy mindig, minden körülmények között becsüljem, akit fotografálok, a fotós csak második személy, az első az, amit vagy akit meg akarok örökíteni - fejtette ki.  - És én nagyon tiszteltem a színészeket, soha nem jelentettem meg olyan képet, amihez nem járultak hozzá.

Keleti Éva máig figyelemmel kíséri a magyar sajtófotó fejlődését. Úgy véli: ma is sok tehetséges fotográfus dolgozik, akiknek azonban, sajnos, nincs megjelenési lehetőségük, ugyanis a nagy, színes magazinok megszűntek. Ezzel együtt a hazai hírfotózás kezd visszatérni a klasszikus szocio-hagyományokhoz.
 
- Egy időben itthon is beleestünk a nagyon véres, látványos fotográfia bűvkörébe, de ebből ma már kifelé tartunk - mondta a szakember. - Olyan anyagok születnek, mint Hernád Gézának a bezárt Lipótmezőről, vagy Gárdi Balázsnak az afganisztáni háborúban készült sorozata, amely egy 40 percig tartó ütközet gyümölcse, s egyetlen csepp vér nélkül mondja el azt, hogy ott az emberek borzalmas dolgokat élnek át. A magyar fotográfia ezzel voltaképp a capai hagyományokhoz nyúl vissza, s az események helyett azok belső, emberi tartalmát igyekszik megjeleníteni. Ez a szociofotó igazi, modern értelmezése.

NÉVJEGY
- Keleti Éva fotóművész, fotóriporter 1949-ben érettségizik, majd az ELTE fizika-kémia szakos hallgatója lesz
- 1951-ben otthagyja az egyetemet és a Magyar Fotóhoz szegődik, ahol elvégzi a riportertanfolyamot, Vadas Ernő és Langer Klára tanítványaként
- A Magyar Fotó, a jogutód MTI, az Új Tükör, a Gamma Képügynökség, a Ferenczy Europress munkatársa
- Több alkalommal is tagja volt a World Press Photo zsűrijének
- Érdemes művész, Balázs Béla-, Táncsics Mihály-, Arany Tulipán- és életműdíjas, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét