Kultúra

2007.12.22. 03:26

Feledi az ember búját-baját

Zalaegerszeg - Amíg az ember ép és egészséges, ritkán gondol arra, hogy vannak olyanok is, akik mindennapos segítségre szorulnak. A Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezetének Támogató Szolgálatánál jártunk.

Péter Gyöngyi

Az asztalon gyertya ég, kerámiaangyalkák vigyázzák a békét, a feldíszített fenyő körül ünneplőbe öltözött felnőttek ácsorognak lámpalázasan. Izgatottan szorongatják egymás kezét: műsorra készülnek, verssel, dallal csennek majd örömöt társaik szívébe.

- Szia, szia, szia... - köszöntött egyikük és mosolyogva megsimogatta karomat. Szívében ép, értelmileg sérült. Ő is, mint a mellette állók, a Kocsmár Zoltánné vezette egerszegi Gyimesi Lajos Fogyatékkal Élők Nappali Intézményéből jött, hogy megörvendeztesse a Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezete Fogyatékkal Élők Támogató Szolgálatának klienseit.

- Csak két könyökmankóval tudok járni, nagyon nehezen - tudom meg Tóth Jánosnétól, aki másfél éve vette fel a kapcsolatot a szolgálat munkatársaival. - Orvoshoz, gyógyszertárba, üzletbe, ha kell piacra kísérnek, kiíratják a gógyszeremet, mindenben segítenek. Özvegyasszony vagyok, egy fiam van, ő dolgozik. Szerencsére. Addig jó, míg van munkája... A szolgálat rendezvényein mindig jó a hangulat, barátokat is talál az ember. Ha találkozunk az utcán, sosem megyünk el egymás mellett anélkül, hogy ne üdvözölnénk a másikat.

- Nekem béna az egyik lábam, sehova nem tudok elmenni egyedül - indokolja Totorán Ferencné, miért szorul támogatásra. Meséli, Budapestről került Zalába, korábban Bezeréden élt, de miután elveszítette férjét, a lányához költözött Egerszegre. A lakás a negyediken van. - Ezekre az összejövetelekre szívesen jövök, kicsit elfelejti az ember a búját-baját. Sok bánatom van...

A 2004-ben alakult támogató szolgálatnak 32 városi és városkörnyéki kliense van, 70 százalékuk mozgássérült. Amikor csak lehet, találkozókat szerveznek számukra, kirándulás, kézműves foglalkozás, lélekmelengető beszélgetés színesíti a programot.

- Fontos, hogy közösségi teret teremtsünk a hozzánk fordulóknak, hiszen sokan közülük magányosan élnek. Az első lépés, a segítségkérés, mindegyiküknek nehéz, nem könnyű kimozdítani őket otthonról. Volt, akit másfél év után tudtam elcsalni egy foglalkozásra. Ha egyszer eljönnek, utána már szívesen vállalkoznak rá újra. Megkedvelik egymást, ahogy mi is megkedveljük őket - fogalmaz Kókányné Kónya Andrea szolgálatvezető. Irodájuk nemrégiben költözött új helyre, a kertvárosi helyiséget kinőtték, az Október 6. téren leltek otthonra.

Varga Jánosné kezdetektől számít rájuk.

- Húsz éve, hogy vakság miatt lerokkantosítottak - árulja el. - A lépcsőházban sem merek elindulni, még szomszédolni sem tudok...

- Jaj, de csini vagy! - szól közben a dicséret az érkező Borbélyné dr. Török Máriának. A szupervizor régi jó ismerőse a társaságnak.

- Nem tekintem munkának a havonta tartott találkozókat - jegyezte meg a szakember. - Beszélgetéseink játékosak, de komolyak. Szó esik örömeikről, ebből van sajnos kevesebb, és bánataikról, fájdalmaikról. A végén mindig sikerül úgy felállnunk, hogy tudtunk egymásnak kapaszkodót nyújtanai. Könnyen megnyílnak, talán nyitottabbak az emberi kapcsolatokra, mint ép társaik, ebből van hiányuk. Majnem minden alkalommal, ha nem is direkt módon, szóba kerül, hogy miként viszonyulnak hozzájuk mások. Nehéz ez, hiszen azok, akik túlzottan segítenének, veszteségeikre emlékeztetik őket. De akkor is nehéz, amikor bántó megjegyzéseket kapnak. Ezeket is kibeszéljük.

- Próbálunk mindent megadni, hogy lehetőségeikhez képest minél teljesebb életet élhessenek - összegzi végül mindkét szervezet, intézmény célját Kocsmár Zoltánné.

Ezek is érdekelhetik