Kultúra

2007.02.22. 03:28

A radikális papagáj

Zalaegerszeg - Szendi Gábor klinikai szakpszichológus volt a vendége a Mentálhigiénés esték rendezvénysorozatá- nak. Nagy érdeklődést kiváltó előadásában egyebek közt Depresszióipar című könyvéről is szólt.

Zalai Hírlap

A két éve megjelent kötetben a szakember nem kevesebbet állít, mint hogy a gyógyszeripar maga teremti meg a depressziósok tömegét, az antidepresszánsok pedig nemhogy használnának, hanem jelentősen növelik az öngyilkosság kockázatát.

Elöljáróban ismerkedjünk kicsit a szerzővel, aki programozó matematikusként indult, majd a MAFILM-nél lett író, forgatókönyvíró, amíga Társulás Stúdiót 1985-ben meg nem szüntették.

- Olyan rendezőkkel dolgozhattam ott, mint Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Mihályfy László, Tarr Béla. Az ő filmjeik szúként rágták a hatalom gerendáit, mindennaposak voltak a botrányok. A stúdiót feloszlatták, engem kirúgtak.

Aztán úgy alakult, hogy saját bőrén ismerte meg a pszichoterápiát.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

Elöljáróban ismerkedjünk kicsit a szerzővel, aki programozó matematikusként indult, majd a MAFILM-nél lett író, forgatókönyvíró, amíga Társulás Stúdiót 1985-ben meg nem szüntették.

- Olyan rendezőkkel dolgozhattam ott, mint Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Mihályfy László, Tarr Béla. Az ő filmjeik szúként rágták a hatalom gerendáit, mindennaposak voltak a botrányok. A stúdiót feloszlatták, engem kirúgtak.

Aztán úgy alakult, hogy saját bőrén ismerte meg a pszichoterápiát.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

Elöljáróban ismerkedjünk kicsit a szerzővel, aki programozó matematikusként indult, majd a MAFILM-nél lett író, forgatókönyvíró, amíga Társulás Stúdiót 1985-ben meg nem szüntették.

- Olyan rendezőkkel dolgozhattam ott, mint Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Mihályfy László, Tarr Béla. Az ő filmjeik szúként rágták a hatalom gerendáit, mindennaposak voltak a botrányok. A stúdiót feloszlatták, engem kirúgtak.

Aztán úgy alakult, hogy saját bőrén ismerte meg a pszichoterápiát.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

- Olyan rendezőkkel dolgozhattam ott, mint Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Mihályfy László, Tarr Béla. Az ő filmjeik szúként rágták a hatalom gerendáit, mindennaposak voltak a botrányok. A stúdiót feloszlatták, engem kirúgtak.

Aztán úgy alakult, hogy saját bőrén ismerte meg a pszichoterápiát.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

- Olyan rendezőkkel dolgozhattam ott, mint Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Mihályfy László, Tarr Béla. Az ő filmjeik szúként rágták a hatalom gerendáit, mindennaposak voltak a botrányok. A stúdiót feloszlatták, engem kirúgtak.

Aztán úgy alakult, hogy saját bőrén ismerte meg a pszichoterápiát.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

Aztán úgy alakult, hogy saját bőrén ismerte meg a pszichoterápiát.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

Aztán úgy alakult, hogy saját bőrén ismerte meg a pszichoterápiát.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

- Édesapámat 56-os szerepvállalása miatt 58-ban kivégezték, 4 éves voltam akkor. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket betegeskedve, mondhatom nyomorban. Ilyen indulás után lehetnek az embernek problémái... - folytatja. - Kiváló szakemberhez kerültem terápiára, s rajta keresztül magával a szakmával is azonosultam.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

Felnőtt fejjel, 32 évesen került be a bölcsészkar pszichológia szakára, ahol színjeles eredménnyel végzett.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgálatainak elemzéséből az derül ki, hogy a placebóval azonos értékűek, tehát hatástalanok. Mindehhez jött, hogy ahány pánikbeteg, szorongó vagy depressziós páciens betért hozzám pszichoterápiára (ma már csak idézőjelben használja e kifejezéseket), valamennyi túl volt már többféle antidepresszáns-kúrán, s mégsem gyógyult meg. Nem csoda, hiszen alapvetően életproblémákkal küzdöttek. Miért is gondolja bárki, hogy erre gyógyszert kellene szedniük? A tabletta nem fogja megváltoztatni az életüket... Beleástam magam a nemzetközi szakirodalomba, s naivul azt gondoltam, hogy mindazt, amire rábukkantam, itthon is el kellene mondani. Írtam egy tanulmányt, s Buda Béla bátorítására egy szaklapban szerettem volna publikálni. Ám úgy jártam, mint Robert Redford A keselyű három napja című filmben, rossz helyre jelentettem, a közlést visszautasították. Ezek után Buda Béla intézete teljes titoktartás mellett megjelentette. Mentorom úgy gondolta, a magyar pszichiátria vezetői hajlandóak lesznek erről a kérdésről vitatkozni, ezért több száz példányt elküldött szakmabelieknek. Egyetlen reagálás sem érkezett. Annyi azért kiszivárgott, megegyeztek, hogy tudomást sem vesznek a leírtakról. Ezután átdolgoztam közérthető formába, így született a Depresszióipar című könyv. A világban rengeteg pszichiáter képviseli ezeket a nézeteket, én magam nem vagyok más, mint egy radikális papagáj, aki összegyűjti és visszamondja, amit a világban tudni lehet erről.

- Ha Önt el is szigeteli a pszichiáter szakma, hogy lehet, hogy nem rezonálnak a hasonló tartalmú külföldi publikációkra sem?

- Mert érdekütközés áll fenn a leírtak és a gyakorlat között. A gyógyszeripar vesztegetését nem úgy kell elképzelni, hogy a sötét utcasarkon valaki átvesz egy borítékot. Sokkal rafináltabban működik, a függés nem közvetlen és nem direkt. Néhány kutató hiába kongatja a vészharangot, ez maximum csengettyűszó a gyógyszeripar harsogó sikerpropagandája mellett. Sajnos számos reklámcikk is napvilágot lát tudományos publikációnak álcázva, neves, sokat hivatkozott szerzők megvásárolt aláírásával. Ezek mellett hiába születnek meg a reális elemzések, amelyekből kitűnik, hogy egyes antidepresszánsok akár 7-10-szeresére is növelhetik az öngyilkosság kockázatát, ha nem jutnak szélesebb nyilvánossághoz. Kanadában végeztek egy vizsgálatot, amelyben egymillió ember sorsát követték nyomon, akiknek az orvosa antidepresszánst rendelt. Az első hónapban a kanadai öngyilkossági statisztikához képest 25-szörös növekedés mutatkozott a befejezett öngyilkosságok számában az SSRI-okat (modern antidepresszánsok) szedők körében. Míg az amerikai gyógyszerhatóság elrendelte, hogy minden antidepresszáns betegtájékoztatójában bekeretezve szerepelnie kell, hogy fokozza az öngyilkosság kockázatát, addig a magyar pszichiátria ezt egyértelműen elvetette, s azóta is dúl a sikerpropaganda. Magyar pszichiátria alatt persze soha nem a szélesebb szakmát értem, a betegekkel foglalkozó orvosoktól nem várható el, hogy úgy végigkutassák a területet, mint én. A szakmai vezetés pedig félretájékoztatja őket, s ezáltal nem csak a betegek, hanem a kollégák is áldozattá válnak. Jószándékúan felírják a gyógyszert, anélkül, hogy ismernék a pontos következményeket.

- Mindebből egy hatalmas machináció körvonalazódik, ami temérdek pénzt és energiát köt le. Nem volna egyszerűbb, ha a gyógyszeripar eleve hatásos szereket ajánlana depresszió ellen?

- A probléma ott kezdődik, hogy a depresszió, legalábbis olyan mértékben, mint hirdetik, nem is létezik. Valóban vannak biológiai okból depressziós betegek, de nagyon kevesen. Emellett aztán léteznek tömegeket érintő életproblémák, létezik stressz, balsors, válás, boldogtalanság, s az ezeket elszenvedőket is besorolják ebbe a kategóriába. Körükben persze hogy nem lesznek hatásosak a gyógyszerek. A depresszió manapság egy teljesen tudománytalan, fellazított fogalom. Nem vitatom, lehet a valódi depressziósok között olyan szűk csoport, amelyre hatnak a készítmények, de ha csak náluk vetnék be, az hatalmas piaci veszteséget okozna. Manapság az antidepresszánsok hozzák a legnagyobb nyereséget, erről önként nem mond le a gyógyszeripar.

- Nem mondták még,hogy összeesküvés-elméletet gyárt?

- Nem vagyok híve az ilyen elméleteknek. Ráadásul nem is kell összeesküvést feltételezni, csupán tudomásul venni, hogy az érdekek nagyon egy irányba hatnak.

- Meglehetősen karakteres álláspontot alakított ki a depresszióiparról. Mire alapozza mindezt?

- Olyan az alkatom, hogy amint rátalálok egy tézisre, amely megkérdőjelezi az éppen uralkodó álláspontokat, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem. Kutatóként az emberi viselkedés idegrendszeri alapja foglalkoztatott, eközben került a kezembe Irving Kirsch köny-ve, amelyben döbbenten olvastam, hogyaz antidepresszánsok gyógyszergyári vizsgál

Ezek is érdekelhetik