A nő, aki életre kelti a vadon hőseit

Ne higgyék, hogy egy marcona, maszkulínum hormonokban túltengő, férfias dolgok iránt rajongó nőt ismerhetnek meg a sormási anyuka személyében. A negyedik ikszhez közelítő Helga ábrándos tekintetű, kalászosan szőke hajú, nagyon is csajos hölgyemény. Csak épp' a hivatása nem passzol a kettes személyi számhoz. Ugyanis vadak bőrét készíti-, varrja, illetve tömi ki, de ha kell, koponyákat fehérít, állkapcsokat önt formába, vagy trófeákat kopíroz.

– Bár jó pár éve dolgozom preparátorként, a mai napig előfordul, hogy döbbenten néznek rám, amikor megtudják, mivel foglalatoskodom – mondta nevetve az eredetileg egyébként órás végzettségű Horváth Helga.

Egy pálfordulatnak, amolyan „sors" hozta véletlennek köszönhetően viszont pályát váltott. Így csöppent a preparátorok meglehetősen szűk világába.

– Na, ez az a munka, amit nem lehetett könyvekből megtanulni. Kézügyesség és érdeklődés kellett hozzá. Régen nem, ma viszont már képeznek preparátorokat felsőfokú oktatásokon. Én a gyakorlatban sajátítottam el mindazt, amit tudok. Egy fácánvarrással kezdtem, 18 évesen, azóta oroszlánokat, antilopokat, zsiráfokat, dámszarvasokat – és még folytathatnám a sort az egzotikus és a magyar vadon „legleg" négylábúival – keltettem (új) életre.

Arról konkrétan nem faggattam Helgát, vajon viszolygás, undor lappang-e benne, amikor egy dobozban megkapja az elejtett állat bőrét. Ezzel foghíjas tudásomról tettem volna tanúbizonyságot. Hiszen akkor nem lenne preparátor, ugye, másrészt pedig nincs vér, bűz, gyomorforgató tetem azoknál az állatoknál, amiket a „trófea-kozmetikus" vesz kezelésbe.

– Ott kezdődik az „egész", hogy a vadász lelövi a vadat. Ha Afrikából, Argentínából, Kamcsatkáról – tehát távoli országból – érkezik az állat, faládában lesózva, repülőn szállítják haza. Az itthon lőtt szarvas, őz, satöbbi esetében a nyers, szárított bőrt kapjuk meg. Általában jómagam megyek az „áruért".

Aztán hahotázva hozzáfűzte Helga, képzeljem el, amikor száguld a kis puttonyos autóval mondjuk Romániába egy mackóért, amit aztán hazafuvaroz a sormási szeánsz-szentélybe. Stimmt, nem dörmipicurról, netán macilaciról van szó. Több száz kilós például a forszírozott barnamedve.

– Eredetileg valóban 400 kg-ot is nyomhat. Kitömve viszont alig 40 kg. Így nem kell birkóznunk vele. Egyszerűbb ez, ne bonyolítsd túl – veti oda nekem. – Cserzőlevekkel, vegyszerekkel több hétig „készítjük" a bőrt. Utána sablonra, purhabbal töltött formára öltjük. Jöhet a tű, cérna, festék. Több hónap, míg elkészül egy preparátum. Ezeknél az állatoknál semmi sem igazi a bőrükön kívül. Mégis teljesen valósághűnek kell látszaniuk. Csodacsapatommal, a kollégáimmal, addig nem engedünk ki „munkadarabot" a műhelyből, amíg olyanná nem formáljuk, mintha élne.

Helga és a négy pimasz, jóképű srác – a komplett preparátor-team – ha kell, gyantából önt állkapcsokat, agyarakat. S kapaszkodjanak meg, akár trófeákat is másolnak, mikor mit kér a vadász, a múzeum, azaz, a megrendelő.

– Munka van bőven, tekintve, a hazai, szezonális vadászat javában zajlik. Külföldről pedig egész évben kapunk munkát. Most is párhuzamosan több állaton melózunk: a rinocéroszt és a sakálokat festjük. Ám még a zsiráf fejjel is van mit csinálnunk. Ehhez a szakmához kevés lenne, ha mindössze állatszeretetből végezném. Ismernem is kell őket.

Kész vad-plasztika, amit csinálsz, Helga – összegeztem a preparátor-tevékenység lényegét. Azonban arra is képes lennél, hogy magad lődd le az állatot?

Mielőtt felelt volna, pillanatnyi csend, alig látható mosoly suhan át az arcán.

– Én nem vadász vagyok...