Egy erkölcsös politikus

Olyan társadalmakat, melyek emberközpontúak, erkölcsösek és mértékletesek, melyekben az ellentéteket méltányos kompromisszumok oldják fel. Ez az a bizonyos „harmadik út", ami se nem a vadkapitalizmus, se nem a szocializmus.

1956. november 4-én egy napja volt a harmadik Nagy Imre kormány államminisztere. A miniszterelnök már a jugoszláv nagykövetségen, menedékjogot kérve. Bibó, mint a kormány egyetlen Parlamentben tartózkodó tagja Expozé a magyarországi helyzetről címmel összegzést készített, s eljuttatta azt az amerikai és az indiai nagykövetségre. Ennek nyomán volt nyugaton hosszú ideig napirenden tartva később a „magyar kérdés". 1957. májusában letartóztatták, zárt tárgyaláson mint I. rendű vádlottat – Göncz Árpád II. rendű vádlottal azonosan – életfogytiglani börtönre ítélte a Magyar Népköztársaság Legfelső Bíróságának népbírósági tanácsa. (A III. rendű vádlott Regéczy-Nagy László 15 évet kapott.) 1963-ban amnesztiával szabadult.

Bibó István az ítélethirdetést hallgatja – a pert néhány napja a Perjátszó Kör elevenítette meg a hévízi Bibó István Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium tanárai és diákjai előtt

Ez a per az 1956-os forradalmat követő megtorlások során a Nagy Imre pere utáni legjelentősebb per volt.

Két éve, a születésének 100. évfordulója alkalmából tartott konferencia kísérő programjaként a Perjátszó Kör színre vitte Bibó 1956-os tevékenységét, elítéltetését és a szabadulása utáni évei visszavonultságát. A Kör magát – többek között – úgy határozza meg, hogy alternatív tanítási és tanulási módszer.

Ezt az előadást tekinthették meg a múlt héten a hévízi Bibó István Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium tanulói és tanárai. A jelzésszerű kellékekkel és díszlettel megjelenített mű hiteles források alapján készült. E lebilincselő és unikális program előtt beszélgettünk Bibó István leányával, Tegzesné Bibó Borbálával, az előadás után pedig annak két szereplőjével.

– Meg lehet-e fogni azt az időszakot az ön életében, amikor megértette, hogy miben áll édesapja szellemisége, nagysága?

– Nagyon kicsi voltam, amikor a forradalom kitört, egy általános iskolás kisgyerek szemével néztem a történéseket. Nagy büszkeség volt számomra – akkoriban ez nagy dolognak számított – hogy elhangzott a neve a rádióban, hogy ő Nagy Imre kormányában az államminiszter. Nem nagyon értettem, miért sírdogál édesanyám ezen, és meg is kérdeztem, hogy örömében sír-e? Nem, nem örömében sírt, úgy érezte, hogy apánk részéről nagyon nagy vállalás történt. Utána az volt számomra az elgondolkodtató, hogy nagyapám,aki református püspök volt, beköltözött Leányfaluról a hozzánk közel lakó nagynénénkhez, és összegyűjtötte a családot. Minthogy nem éltem meg háborút, nem értettem, hogy ennek mi is az jelentősége. Mi gyerekek ennek csak a mulatságos részét láttuk, hogy egy ágyban kellett többünknek aludni, meg ha lőttek, le kellett szaladni a pincébe. Mikor aztán édesapám már Vácott börtönben volt, megvolt az ítélet, akkor érdekes volt, ahogy az egyszerű emberek reagáltak. Számtalanszor találtunk az ajtónk előtt élelmiszerrel megrakott kosarat, minden karácsonyra sütött nekünk valaki bejglit, mindenki próbált valahogy segíteni. Mikor aztán a bátyám megnősült, rendszeresen voltak nálunk közös családi ebédek, akkor érezve, hogy csak az asztalfióknak születtek az írások, késő estébe nyúlóan beszélgettünk azokról az apánkat foglalkoztató témákról. Felnőtt fejjel már világosan láttuk, mi az amiben az ő habitusa rendkívüli, és mi is az, amit ő tud, amit képvisel. Ezt nem volt egyébként könnyű konstatálni, mert ő alkatilag olyan szerény volt, ami nem tükrözte azt, amit általában egy forradalomban hősiesen viselkedő embernél megszokhattunk. Ő egy csetlő-botló, fellegekben járó, szórakozott tudós fajta volt. Ugyanakkor, ha feltettünk neki egy jól irányzott kérdést, akkor perceken belül olyan intellektuális magasságokba el tudott menni, olyan széles látókörűen és érdekesen tudott mesélni, hogy nagyon bánom már, hogy nem többet kérdeztük. De hát mi egy család voltunk, a praktikus dolgokkal kellett foglalkoznunk – szóval elvitt bennünket a mindennapi élet realitása.

– Az ön életére milyen hatással voltak az édesapjával történtek?

– Nem vettek fel az egyetemre. Pedagógus akartam lenni – aztán az is lettem. Világosan megmondták az iskolában, hogy aki nem KISZ- tag, az nem lehet pedagógus. Kivártam azt a 2 évet, amikor már nem kellett az iskola javaslata, addig dolgoztam a Lóczy utcai csecsemőotthonban, ahonnan aztán kaptam munkahelyi javaslatot. Ez azonban eltörpült amellett amit az jelentett számomra, hogy az ő gyermeke lehettem. Mindaz amit tőle tanultam, amit szellemi és mentalitásbeli értelemben kaptam tőle, amit felnőtt fejjel elolvastam tőle, az örök és maradandó.

Tegzesné Bibó Borbála: – Minden helyzetben tudott emberhez méltóan viselkedni. Fotó: Matyovszky Márta

– Sokszor hallhatjuk, hogy a bibói gondolat, a bibói eszmevilág, de félek, nem mindig tudnánk meghatározni, miben is áll ez?

– Nagyon bonyolult ezt röviden megfogalmazni, mert a mögött egy hatalmas tudásanyag, műveltség áll. Ez egy elképzelés – vagy inkább bizonyosság – a politikusi létről (is), hogy az élet minden helyzetében lehet tisztességesen viselkedni, és lehet hazugság nélkül élni. Fontosnak tartom ezt hangsúlyozni most, amikor nem ilyen világban élünk. Nem hiszem, hogy neki könnyű élete volt, mégis azt tapasztaltam, hogy minden helyzetben tudott emberhez méltóan viselkedni.

– Nagytudású, nemzetközi diplomáciai berkekben is respektált édesapja megkeseredett emberré vált, mikor amnesztiával szabadulva az életfogytiglanból a Központi Statisztikai Hivatal segédkönyvtárosaként dolgozott?

– Nem, reálisan látta azt a világot, pontosan tudta magáról, hogy azokkal, akik akkor hatalmon voltak, nem kíván kompromisszumot kötni, és azzal is tisztában volt, hogy ez milyen következményekkel jár rá nézve. Világéletében szerény ember volt, egyáltalán nem bánkódott ezen a döntésén. Más kérdés, hogy amikor meghívták Genfbe vendégprofesszornak – már nem volt egészséges –, akkor nem kapott útlevelet. „Kiutazása sérti az ország érdekeit" – a szokásos szöveggel elutasították. Akkoriból emlékszem egy kicsit keserűbb félmondatra.

– A dokumentumokból úgy tűnik, hogy a Bibó-per vádlottjai halálos ítéletre kellett, hogy számítsanak. Aztán az utolsó pillanatban változott a koncepció, ami szinte csak a tárgyalóteremben, az ügyész zárszavából derült ki.

– Kérdeztük apánktól, gondoltak-e arra, hogy halálra ítélik őket, mire ő elmondta, hogy ez képtelenség volt, hogy gondolhattak volna rá, mikor jogvégzett emberként tisztában volt azzal, miért mi jár? Végigvezette vádlott társainak, miért lehetetlen a halálos ítélet. Az volt a végső tromfja: hogy lehetne minket halálra ítélni, ahhoz előbb Nagy Imrét kellene halálra ítélni! Amikor aztán lekopogták nekik a rabtársak a vezetékeken, hogy ez megtörtént, akkor már nekik is számolniuk kellett ezzel a lehetőséggel.

– Egy középiskola rendezvényén vagyunk, mit üzenhet az ifjúságnak édesapja élete, életműve?

– Tisztességesen élni, az elképzeléseikhez, elveikhez ragaszkodni nem lehetetlen. Mikor dühödten feltettük neki a kérdést gyerekkorunkban, hogy te miért vagy ilyen jó azokkal szemben is, akik veled szemben nem azok, azt válaszolta: hiszek a nagy számok törvényében, hogy a nagy többségtől ezt fogom visszakapni. Az ő esetében ez működött is, nem nagyon ismertem embert, aki rá haragudott volna.

A nézőközönség lelkes tapsa után beszélgetek a Perjátszó Kör két tagjával. A darabban három szereplő játssza Bibó István – egy a fiatalt, csak epizódszerűen, egy az 56-os eseményekben résztvevőt, az elitéltet, és egy a szabadulás utánit, a visszavonultságban élőt.

– Mivel foglalkozik a polgári életben? – Laczó Balázst kérdezem.

– Jogi asszisztensként és titkárként dolgozom egy régi magyar cégnél, és még tanulok is, hátra van néhány vizsgám és az államvizsgám a jogi karon.

– Mutassa be, kérem magukat.

– A kört dr. Kisteleki Károly vezeti, hozzá járt az a szemináriumi csoport, ahol vizsgadarabként előadták a nürnbergi pert, és szerették volna ha folytatása van, bár a kurzus befejeződött. Így alakult meg a Perjátszó Kör, épp 8 éve. Az alapító tagok közül aktívan már csak én vagyok jelen. Az egyetemen ez a kör adta meg számomra a valahova tartozás érzését. Minden egyes perjátékban szerepeltem, a Bibó per pedig nagyon fontos számunkra is, de a közönségnek is. A saját történelmünkről van szó, és élnek még sokan, akik pontosan tudják, hogy mi miről beszélünk a színpadon. Ezzel az előadásunkkal szerepelünk a legtöbbet országszerte.

– Bibó 10 hónapig volt vizsgálati fogságban, amiből úgy tudjuk, csak az első három hónapban hallgatták ki naponta többször, aztán már nem. Értette ön fiatal emberként ennek a képtelenségét, mikor próbálni kezdték a darabot?

– Mivel akkor már tanultam büntetőeljárás jogot, igen, tudtam, hogy ez merő nonszensz.

– Mit üzen ön szerint Bibó a mának?

– Azt, hogy mindenkor álljunk ki az elveinkért.

– De hát láttuk, aki kiáll, annak hurkot dobnak a nyakára!

– Dobjanak hurkot, ez hozzá tartozik! Vállaljuk fel azt, akik vagyunk, akármi jön. Aki ilyen szituációban is erős tud maradni – értem ezalatt a börtönt, kínzást, megaláztatást –, azt életében, vagy halálában, de az utókor elismeri.

– Ön szemlátomást nem az egyetemi korosztály, hogy tudott beférkőzni az ifjúság soraiba? – fordulok az idősebb korú Bibót játszó Szolnoki Jánoshoz. Már tudom róla, hogy hatgyermekes családapa, harmadik évtizede büntetőbíró.

– Szakmai anyagot kerestem négy éve az interneten, és a Perjátszó Kör egyik aktuális előadásának plakátjába botlottam. Mikor megértettem, miről is van szó, azonnal felhívtam Kisteleki tanár urat, és megkérdeztem, részt vehetek-e a munkában. Pár nap múlva közölte, hogy felvételiznem kell. Ott ültem az egyetem folyosóján,és halálra izgultam magam. Aztán kijött és tudatta a döntést: fel vagyok véve. Amennyire én érzem, helyem van köztük, és nem okoz leküzdhetetlen akadályt a korkülönbség. Egyetlen gond, hogy ők tovább bírják a bulizást, mint én – néha erre is sor kerül ugyanis. A színjátszás, a másik személy lelkének megérintése, gondolatainak elindítása különleges élmény számomra is. Látva a tiszta tekinteteket, a fiatalos lendületet, a tehetséget, a törekvést – ezek engem is megérintenek, inspirálnak.

– Mit gondol tisztában vannak az emberek a bibói elvek lényegével, jelentőségével?

– Be kell vallanom, hogy ezen előadásra készülést megelőzően én magam sem voltam kellően tájékozott. Néhány közhellyé vált, kiragadott idézeten kívül szerintem az emberek döntő többsége semmilyen ismerettel nem rendelkezik e téren.