Életen át szolgáló partvisok Szabó Gyula kefekötőtől

Amikor vagy húsz évvel később a zalaegerszegi piacon megpillantottam, semmi változást nem észleltem rajta, keféi egy részével egyező színű volt a haja akkor is, sötét szemüveget viselt, nyugodtan üldögélt összehajtható székén és előtte, az összecsukható asztalon, tiszta terítőn, mint műtőben az orvosi műszerek, úgy sorakoztak a portékái, a legkülönbözőbb, évszázadok óta használatos tisztítószerszámok: a sokféle célt szolgáló kefék. Nagyon találékony a mester, emberi testrészek, ló, kályha, kémény, konyhaeszközök, ruha-cipő, háztartási tárgyak, bordás fűtőtest tisztítását szolgáló, grillezőnél hasznos eszközök kerülnek ki még ma is a keze alól.

Meglepő nagyságú a fogkeféje: azt hinné az ember, ha már egyszer a fogápolást szolgálja, akkor talán ló-, vagy tehénfogazatra méretezte. De nem, emberi használatra találta ki és elégedettek vele ritka vásárlói: egy ismerősöm tízévi használat után megkérte, hogy kösse újra a hajdan nála vett fogkefét, mert csak azt bírja el az ínye. Egy asszony pedig nemrégiben arra buzdította a lányát, hogy csak Gyula bácsitól vegyen partvist, mert mind a mai napig használja, amit 52 évvel ezelőtt vett tőle.

Szabó Gyula igazi mestere szakmájának. Az ő keféi egy életen át szolgálják a tulajdonosukat

Akkor tudtam meg Szabó Gyuláról egy kicsit többet, amikor amerikai, városunk főiskoláján lektorként dolgozó, magyar származású barátnőm Virginiában élő édesanyja azt kérte lányától a születésnapjára, hogy próbáljon meg olyan hajkefét venni neki, amilyet a háború után Szombathelyen lehetett kapni: nem volt különösebben szép a farésze, de nem lelte párját sehol a világon. Ekkor mentem oda a kefekötőhöz és megkérdeztem tőle, hogy ki gyárt ma olyan hajkefét, amilyet hajdanán Szombathelyen készítettek.

Kiderült, hogy az 1921-ben született iparos Szombathelyen, a Vakok Intézetében tanulta ki a mesterséget, ugyanazoktól a mesterektől, akiknél az Amerikába vándorolt kefe gyártója is tanulhatott. El is készítette a kért születésnapi ajándékot, lektorunk édesanyjának legnagyobb megelégedésére. Fekete lófarokszőrből kötötte ezt a hajkefét, a szélén, kontrasztként, mangalicaszőr koszorúval ékesítette.

Hogy miért olyan tartósak és jó minőségűek a portékái? Mert természetes, bevált anyagokból - vaddisznósörtéből, mangalica- és lófarokszőrből, növényi rostokból, pl. agave- és pálmarostból és egyéb organikus anyagból -, nagy szakmai tapasztalattal, nem eldobásra, hanem több évtizedes használatra, igen nagy gonddal köti őket.

Szabó Gyula 1921-ben született a Zala megyei Zalaszántón. Édesapja a község mindenes alkalmazottjaként szolgált: a községházán takarított, kézbesített, sírt ásott, mikor mi kellett. Hat gyermeke közül öt fiú volt. Gyula ötödik fiúként jött a világra, idővel kiderült, hogy súlyos, 95 százalékos látáskárosultsággal született. Az elemi iskola hat osztályát, a testvérei segítségével, elvégezte. 11 éves korában, tíz év időtartamra, havi 25 pengő községi támogatással, elhelyezést nyert a szombathelyi Vakok Intézetében. A beiratkozásra gyalog mentek Sümegre édesapjával, onnan pedig a Keszthelyről jövő fürdővonattal folytatták útjukat Szombathelyig. Éjjel érkeztek meg, az állomás várótermében próbáltak aludni reggelig.

A szántói évek, a család melege után nem volt könnyű megszoknia, hogy a 75 növendék, fiatal látáskorlátozott vagy vak kamasz és ifjú, huszonöt fős hálószobákban zsúfolódott össze. Csöngetésre történt a felkelés, az étkezés, a lefekvés. Este, jobbról és balról is nagyot koppanva rakták ki a társai az éjjeliszekrényre egy, vagy két üvegszemüket. Gyula homályosan ugyan, de látott.

A Vakok Intézetében teljes ellátást kapott és a hagyományos, rosszul látók és vakok részére alkalmas szakmát, a kefekötést, később a cirokseprű készítést is megtanulta, oklevelet is szerezve mindkét szakmából. A kész munkákat meg is fizették: például a cirokseprű darabjáért 3 fillért adtak. Naponta százhúsz darabot is el tudott készíteni. Egyszer avval lepte meg a mesterét, hogy hajnali 5-kor felkelt és 128 seprűt kötött meg egyetlen nap alatt! Jutalomból mehetett a tartalékgépre, így kitanulhatta a seprűkötés mesterségét is.

21 éves korában Budapesten keresett munkát, eredetileg az volt a szándéka, hogy a fővárosban megtanul vakok számára írógépet gyártani, de erre nem kínálkozott lehetőség, egy gyárban cirokból kellett gyökérkefét kötnie. Ágyrajáró volt a Rottenbiller utcában, egy udvari lakásban. Havonta 35 pengőt keresett. Három hónapig bírta a pesti életet, de amikor 1941-ben angol repülők lebombázták a közeli Filléres Áruházat - mellesleg tévedésből, a Keleti pályaudvar helyett - jegyzi meg, elege lett Pestből és visszatért szűkebb hazájába. Hamarosan Csipkereken kapott állást, egyik bátyjával vagy 80 kilométert bicikliztek, hogy egy katonai szolgálatra kötelezett kefekötőt helyettesíthessen. Az akkoriban divatos, csak térdig érő, buggyos, úgynevezett lengyel nadrágban, a januári kemény fagyban órákon át tekerték a pedált, azóta is érzi az alsó lábszára ennek a cudar útnak az emlékét. Viszont itt már sokkal többet keresett: havi 120 pengő ütötte a markát.

1942-45 között Vasvárra költözött az üzem, mert Csipkereken nem volt áram. A zsidó iskolába helyezték el a III. osztályú hadiüzemnek minősített gyárat. Lúdtollból hasított mosó-, sár- és súrolókefét készítettek a honvédség számára. Részben megoldódott az egyéb nyersanyag beszerzése is: a sok szegény ember Sümeg környékén szívesen gyűjtött tarackgyökeret az elhagyott földeken, hogy pár fillérhez jusson.

Összesen negyvenkilencen, férfiak, nők vegyesen, dolgoztak az üzemben. A lányok fűrészelték a fát és hasították a tollat. A munkásnők között feltűnt neki egy lány: a Majer Ica volt a legszebb, a legkedvesebb és a legdolgosabb. Ő lett később a felesége.

1944. március 20-án behívót kapott munkaszolgálatra, mivel a honvédséget ellátó 200 gyár hadiüzemnek számított. K.m.sz. - közérdekű munkaszolgálatos lett. Kopaszra nyírták ezeket a k.m.sz.-eseket, katonasapkát nyomtak a fejükbe és először két hétig fakitermelésen dolgoztatták őket. Ezután Budán, a Déli pályaudvar közelébe, a Mészáros utcába, a röviddel azelőtt Auschwitzba elhurcolt zsidók szalmapriccses átmeneti szálláshelyére kvártélyozták be őket. A Ferencvárosi pályaudvar lebombázott vagonjaiból a rakományt - cementes zsákokat például - kellett átrakniuk az ép kocsikba. Gyalog tették meg nap mint nap a két pályaudvar közötti távolságot. A kihűlt ebédet, a mozdonyvezetők jóvoltából, gőzzel melegítették fel és kaptak tőlük meleg vizet is a piszkos edények elmosásához.

1945-ben, már házasemberként, várandós feleségével költözött Zalaegerszegre. Egyik barátja seprűkötő üzemet szándékozott indítani a városban, de ez a terv meghiúsult, mert nem volt hozzá képesítése. Gyula bácsi ekkor váltotta ki az iparengedélyt, és mivel nagyobb fantáziát látott a kefekötésben, hát arra. A millpengős időkben a pénz akár órák alatt is elértéktelenedhetett, ezért aztán a meszelő lett az ő valutája: azért mindig kapott cserébe élelmet.

Nem restellt a megye heti vásáraira utazni: öblös viharvászon hátizsákban cipelte az árut, az egyik vállán pedig a puskát, az összecsukható asztalt. Akkoriban még nem üldögélt az áruja mellett, hanem végigállta a piacnapokat. Sokszor álldogált szemerkélő esőben, hóban, hidegben, nyári forróságban a portékái mellett a heti piacokon, vásárokon a megye különböző településein.

Amikor a kisipari szövetkezeteket szervezték, ő egyenesen nemet mondott. Elege volt neki a Vakok Intézetében a csengőszóval irányított életből. Bízott magában, szaktudásában, kitartásában, ő csak magáért akart helyt állni.

Két keze munkájával a családját mindig el tudta tartani. Házat épített, gyermekeit taníttatta: fia kertészmérnök lett, a lánya pedig közgazdasági technikumot végzett és önkormányzati pénzügyi osztályvezetőként ment nyugdíjba. Gyula bácsi mind a mai napig békés harmóniában él szeretett feleségével, nemrég ünnepelték a hatvannyolcadik házassági évfordulójukat.

Ül a piac bejáratánál, egy csenevész fácska árnyékában, előtte katonás rendben a művei, derűsen beszédbe elegyedik a többnyire csak érdeklődő emberekkel, tréfálkozik velük és sztoikus nyugalommal észrevételezi, hogy nem megy a bolt, ma már nem kell a minőség az embereknek. Az ő keféi egy életen át szolgálják a tulajdonosukat, nem eldobásra gyártja őket, mint a gyári tömegtermelés.

Féltizenkettő táján felkattintja karórája üveglapját és letapintja a pontos időt. Elkezdi visszarakosgatni a kefekollekciót a két viharvert vulkánfiber bőröndbe. Nagy gonddal, lassú mozdulatokkal pakol, hátat fordítva az asztala előtt elhaladóknak. A bőröndökben, centiméter pontossággal, mindennek megvan a maga helye. A következő piacnapon majd ellenkező sorrendben rakja ki az árut. Pontosan délben jön érte autóval a fia. Jó piacnapnak számít, ha akár egyetlenegy termék is elkelt.