Jány nem tudott róluk

Novemberi írásunkban úgy hagytuk magukra a Magyar Második Hadsereg kanizsai kilencedik könnyű hadosztályát, ahogy 1942 őszén felkészültek a télre. Megtudtuk, létszámában megfogyatkozva, a rossz ellátás miatt legyengülve, téli felszereléssel csak részben ellátva, szállítóeszközök,  tartalék védővonal és visszavonulási tervek nélkül élték meg 1943 januárját.

- Egyetlen parancs volt, kitartani a végsőkig az első vonalban - vette fel a történet fonalát Molnár András, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának igazgatója, aki szakmai partnerünk ahhoz, hogy a történtek után 70 évvel e módon tisztelegjünk a zalai honvédek előtt. - Ezekben a hetekben jöttek a mínusz 30-40 fokos napok. A korábban beígért leváltások lassan megkezdődtek, az első vonalbelieket a székesfehérvári hármas gyalogezred váltotta. Az egerszegiek a frontvonal mögötti falvakba kerültek.

Molnár András a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának igazgatója az egerszegi Németh József naplójával (Fotó: Pezzetta Umberto)

- Január 12-én következett az  orosz támadás, melynek azért voltak előre látható jelei - emlékeztetett a zalai történész. - A felderítők hetek óta jelezték a Don keleti partján zajló szovjet csapatösszevonásokat. Az urivi áttörés a Don-kanyarban a zalai hadosztály elhelyezkedésétől 30-40 kilométerre délre történt meg. Erre emlékeztek a napokban országszerte.

Nem is a főerők támadtak először, de már a felderítőket nehezen tudták elhárítani a magyarok, ráadásul a Don nyugati partján is maradt egy orosz hídfő, nem kellett a folyón átkelniük  mondta Molnár András.  Zsákszerű betüremkedés keletkezett a magyar arcvonalon, ami a délebbre fekvő csapatoktól elvágta   a zalaiakat. Egyszerre két irányba kellett védekezniük: egyfelől tartani próbálták a keleti területeket, másfelől dél felé, több falura ráépített  körvédelmi állásokat alakítottak ki. A kanizsai tüzérek, kocsizó géppuskázók, légvédelmi ágyúsok, aknavetősök kerültek ide január 13-án.

- Miután velük szemben éppen  nem volt harckocsis támadás, tartani tudták az állásaikat egészen január 28-ig - folytatta a történész. - Majd bekövetkezett a visszavonulás. Jány Gusztáv hadseregparancsnok január 24-én adta ki hírhedt napiparancsát, mely szerint a II. hadsereg elvesztette becsületét, megfutott. Csakhogy neki ekkor fogalma sem volt arról, hogy a magáról hírt adni nem tudó III. hadtest  benne a zalaiak  még tartja magát, német parancsnokság alatt. Tehát az ő megszégyenülésükről nem lehet beszélni.

A németek eközben persze nem verték nagydobra, hogy az ő állásaikat is áttörték Voronyezstől északra, igyekeztek a kudarcot a magyarok nyakába varrni. Terveik szerint a német visszavonulást a III. hadtest, benne a zalai kilencedik hadosztály lett volna hivatott biztosítani. Ennek következtében csak január 26-án kaptak engedélyt a visszavonulásra.

- Így fordulhatott elő, hogy a zalaegerszegi 17.III.  zászlólaj utolsóként hagyta el a doni védővonalat. 27-én hajnalban indultak, de már az első falunál beleütköztek a szovjet bekerítő gyűrűbe - mesélte a zalai kutató. - Még hátrafelé is harcolniuk kellett. Január 28-tól február első hetéig, szinte naponta át kellett törniük magukat  az oroszokon.

Az Olim folyó völgyében zajlott le a gyötrelmes visszavonulás egyik legszomorúbb eseménye. Itt adta ki Stomm Marcell egyedülálló napiparancsát: feloszlatta a hadtestet, mindenkire rábízva a hazajutás módját.

- Felelőtlen magatartását ellensúlyozva a tisztjei próbálták együtt tartani a maradék legénységet: a dél felé induló németekhez csatlakoztak. Nagyon súlyos veszteséget szenvedtek, minden irányból lőtték őket, csak egy szűk katlanban tudtak hátrafelé haladni, február 4-5-én érték el Sztarij Oszkol települést. A halottak száma meghaladta a sebesültekét, például a hadosztály 800 szánból álló állományából 150 maradt meg.

Nem volt elég a hideg, a szabad ég alatt tartózkodás, az élelemhiány, még a németek durvaságával is szembe kellett nézniük a magyar katonáknak. Zalai visszaemlékezők is leírták, hogy a szövetségesek kizavarták őket a fűtött házakból, nem adtak élelmet, elvették tőlük a meleg ruhát, kocsit, lovat. Szinte  fogolyként bántak velük, hivatkozási alapnak ott volt a józan ítélőképességét elvesztő Jány magatartása.

Több száz kilométer gyalogos megtétele után, szétszóródva március elején értek a németek kezén lévő Kijev környékére. Itt pedig a partizánok támadásaival számolhattak.

Február 11-én 156 katonát, 10 tisztet számlált a zalai zászlóalj, márciusban, mivel újra összeverődtek, 2459-re emelkedett ez a legénységi létszám. Ne felejtsük, 13 ezer fő indult el 1942 májusában!

Innen áprilisban indulhattak haza, de ez már sorozatunk utolsó fejezetének témája lesz.