Pszichiátriai betegek: zárt világ vagy kinti élet?

Valamikor testnevelés-történelem tanárként dolgozott Koczó Péter Budapesten. Az alkohol, majd az abból adódó betegség okozta életében a szerinte visszafordíthatatlan változásokat.

- Ötvenöt éves vagyok, több mint tíz esztendeje itt, a zalaapáti otthonban élek, biztonságban. Tudom, kint megváltozott minden, biztos vagyok benne, hogy nem találnám a helyem - mondja. - A múltat nem lehet megváltoztatni, de elfelejteni sem. Az életet azonban ennyi minden után már nem lehet újrakezdeni. Mihez kezdenék anyagi háttér, támogatás nélkül? A családom persze látogat, de egy évtized sok idő. A múltkor belenéztem egy mostani történelemkönyvbe, hát, mit mondjak, megállt bennem az ütő! Tanárként mindig tudtam, hogy a történelem változik, de hogy ekkorát?! Itt védett környezetben élhetek, teljes ellátással, dolgozhatok, s olyan programokon vehetek részt, melyeket kedvelek. Vannak, akikkel nagyon nehéz kijönni, ha így alakul, elmegyünk egymás mellett. Ezt a világot legtöbben már megszoktuk, szó szerint ez az otthonunk.

A Fővárosi Önkormányzat Fogyatékosok és Pszichiátriai Betegek Otthona zalaapáti telephelye több mint hatvan esztendeje szolgálja az elesett embereket. Az egykori rendházat úgy alakították át, hogy az jól megfeleljen a szükséges funkcióknak, s az előírásoknak. Emellett a jubileumi évben egy új épületet is avattak, mely azonnal benépesült.

- Az előírások változása miatt (gondolok például az egy főre kötelezően jutó négyzetméterre) a létszám csökkent. Az új épület javított ezen - fogalmazott Nagy László intézményvezető, aki a búcsúszentlászlói intézménnyel együtt vezeti a 214 férőhelyes zalaapáti otthont. - Egyébként az integrált intézmény összlétszáma 299 fő. A várakozók száma még mindig nagyon magas, a számuk megközelíti a százhúszat. S a növekedés folyamatos.

Hogy ennek mi lehet az oka? Nos, az intézményvezető a rohanó világ okozta bajokban, az elszegényedésben, a családok tehervállaló képességének fokozatos csökkenésében, a gondozási feladatok megoldhatatlanságában látja a problémák eredetét. S abban, hogy a nehézségek miatt a fiatalok egyre gyakrabban nyúlnak alkoholhoz és drogokhoz, melyek aztán betegségeket okoznak.

- Az új épület beindításával az otthon átlagéletkora 59-ről 51 évre csökkent. A legfiatalabb lakónk 19 esztendős, a többség férfi - árulta el. Ezek a számok beszédesek, sokat elárulnak. S tudni kell, a zalaapáti otthon nem az egyedüli e problémával. A világ sokat változott, a fiatalok ellátása, kezelése más módszereket kívánnak meg tőlünk. Az elvárásoknak igyekszünk megfelelni. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az otthon nem börtön, a betegben pedig tisztelni kell az embert. Természetesen következetesen betartatjuk a házirendet, hiszen egy ekkora közösség együttélése senkinek sem egyszerű. A lakók között kisebb-nagyobb konfliktusok előfordulnak néha (ez a kinti életben is megtörténik), ám súlyos, erőszakos események szerencsére nincsenek. Lakóink, egészségi állapotuktól függően, szabadon élhetnek a kimenő lehetőségével, hiszen nem korlátozzuk őket mozgásukban, cselekedeteikben.

- A munkából szerzett keresetüket, illetve egyéb zsebpénzüket ők osztják be - vette át a szót Ódor Richárd, a zalaapáti otthon telephelyvezetője, hozzátéve: a napjaik szinte órarend szerint zajlanak, munka mellett szépen rendben tartják a lakókörnyezetüket, szabadidejük nagy részét azonban ők osztják be. Számos programot, foglalkozást szerveznek számukra, s a kirándulások száma is meglehetősen magas. Rendszeres résztvevői a település, illetve más intézmények kulturális életének, a csoportjaik fellépnek a rendezvényeken. Nyitottak vagyunk a külvilág felé, ha már a társadalom kevésbé nyit felénk. Közösségi életet élnek, nyaralnak, színházba, és moziba is járnak. - Törekszünk arra, hogy a lakók minél több foglalkoztatási formában dolgozhassanak, jelenleg például szőnyeget szőnek, kispárnához készítenek alapanyagot, s lábtörlők is kikerülnek a kezeik közül. E munkákat szívesen végzik a lakók, a fiatalok többsége azonban saját életre törekszik.

- Mindent elkövetek, hogy kikerüljek innen, és új életet kezdjek. Tudom, nagyon nehéz lesz, de akkor is megcsinálom - ígérte Farkas Gábor, aki 28 éves, s néhány éve még marketingmenedzserként dolgozott Kecskeméten. Ez év június 20-a óta lakik az otthonban, az új épületben. - A betegségemből adódott, hogy a szüleim nem akartak velem együtt élni, így kerültem ide. Nincs semmi probléma, kellemes a légkör. Öröm, hogy a dolgozók, a nővérek segítőkészek, mindenkit emberként kezelnek. Azt is mondhatnám, hogy nincs szakadék az emberi kapcsolatok között. Ez pedig nagyon nem mindegy! December óta jól vagyok, s tervezem a jövőmet. Bevallom, nem vagyok könnyű helyzetben. Az eredeti szakmámban nem tudnék elhelyezkedni; egyrészt, mert nincs hely, másrészt pedig szükség lenne azokra a papírokra, véleményekre, melyek lehetővé teszik a munkavállalást. Nemrég voltam felülvizsgálaton, de sajnos nem azt kaptam, amire számítottam. A zárójelentésben írtak szerintem nem fedik a valóságot, mert nem vagyok agresszív, komolyabb ügyeim ugyanis jó ideje nem voltak. Hamarosan következik egy újabb felülvizsgálat, remélem, végleg kiderül, hogy tudnék saját életet élni. Szeretném elvégezni a gyógymasszőr képzést. Ha sikerülne, a keresetemből és a rehabilitációs pénzemből összejönne százezer forint. Abból már tudnék lakást bérelni, s meg tudnék élni, ha szerényen is. Itt vagyok 28 évesen, s nem célom, hogy az otthonban éljem le a hátralévő életemet. Sokan beletörődnek a sorsukba, én nem. S ezzel szerencsére itt nem vagyok egyedül...

Végezetül Nagy László intézményvezető hozzátette:

- Ez a zárt világ annyira mégsem zárt. Együtt lélegzünk a községgel. Mondjuk ezt a környék legnagyobb munkáltatójaként, de mondjuk ezt 1951 óta folyamatosan működő otthonként is.