Hírek

2011.11.21. 13:35

Egy haldokló kínjai - Riportsorozat Afganisztánból

Útitársam kérdi, jártam-e már Afganisztánban. Mondtam, tíz éve. Itt semmi sem változott, válaszolt.

Tihanyi Tamás

Miközben a kabuli leszállópálya  felé ereszkedett  a repülőgép,  néztem a kopár hegyeket, a még magasról is nyomasztó külvárosi életrészeket, a kevés,  erőddé alakított,  magas építésű, viszonylagos jólétet idéző  szállodát.  Egy iráni  utazó  útleírása jutott  eszembe. Mohsen Makhmalbaf szerint Afganisztánban nincsen semmi kívánatos. Afganisztán nem  szép leányka, aki megdobogtatja számtalan kérőjének szívét. Balszerencséjére inkább néz ki elesett öregasszonynak, s aki közelebbi kapcsolatba kívánna kerülni vele, az legfeljebb arra számíthat, hogy egy haldokló kínjait veszi a nyakába. Tíz esztendővel  ezelőtt ukrán pilóták vezették azt a szállítógépet, amivel a magyarok  segélyszállítmányát vittük el a tálib rezsim bukása után  feleszmélő, romos  országba.

A szovjet  légierő  emberei afgán kanyarnak nevezték el annak idején azt a manővert, amire rákényszerültek a pilóták   Kabul  fölött: több ezer méterről nagyon szűk körökben veszítették a magasságot, így akkor szinte belezuhantunk a városba. Erre a föld-levegő rakéták miatt volt szükség, mert senki sem akart lángoló hajtóművekkel landolni és felrobbanni. Most már járnak  menetrendszerű gépek is, igaz, nemzetközi viszonylatban csak néhány járat indul el többnyire Delhi és Dubaj felé. A Safi  afgán légitársaság  egy indiai milliomos tulajdona, neki szállodája is van Kabulban. Mostanában inkább a felszállások érdekesek, amikor a gépek teljes elsötétítés mellett emelkednek a város fölé, még a szárnyak végén sem égnek a jelzőfények, az utasok pedig töksötétben számolják a másodperceket addig, amíg biztonságos magasságba nem ér a repülőgép. Hiába, még mindig a sóhajok városa ez.

És egyre inkább megint azzá válik. De erről majd később: most érdemes felidézni a múltat, mielőtt  útnak indulunk a Salang-hágó felé, ahol egykor a szovjet hadsereg szétlőtt harckocsijai jelentették a legfőbb látnivalót a Hindukus-hegység havas bércei mellett.  Az afgánok (pastuk, tadzsikok, hazarák, üzbégek)  már nem emlékezhetnek arra, milyen volt az élet háború nélkül. Hogy mi vezetett el idáig.

 Most hagyjuk a nagyon  régi  és elbukott  brit inváziót, maradjunk a szenvedés azon fejezeténél, amikor 1979-ben Babrak Karmal bejelentette,  elődjét, Hafizullah Amint a forradalmi törvényszék halálra ítélte. Karmal ezután a Vörös Hadseregtől baráti segítséget kért (ha erről a mi ötvenhatunk jut az eszükbe, az nem a véletlen műve), majd a szovjet megszállás, illetve az oroszok elleni háború több száz falut tett a földdel egyenlővé. A támadók hatszázezer katonát vetettek be, harmincezer  - közöttük sok kárpátaljai magyar  katona - sosem tért haza.

 A szovjetek ellen harcoló mudzsahedek száma hatvan- és kétszázezer között változott, az a  háború egészen 1989-ig tartott, s a Vörös Hadsereg, illetve az afgán kommunisták csupán az ország húsz százalékát tudták ellenőrzésük alatt tartani. Ám ahol ott voltak, gyilkoltak, ezért  törvényszerű lett  a szélsőséges  iszlám mozgalmak erősödése és a nemzetiségek közötti ellentétek kiéleződése. Az oroszok hazatérését   törzsi háborúk sora követte, amelynek során Kabulban például egész negyedek váltak kísértetvárossá. (Vajon az ISAF, illetve a NATO kivonulását  2014 után mi követi majd? De erről a jóslatról később...)

Jöttek tehát a tálibok, tőlük  a köznép a harcok  befejezését, a káosz és a korrupció megszüntetését  remélte. Ők Karmal utódját, Nadzsibullahot   egyszerűen felakasztották egy kabuli rendőrségi bódé tetejére, s ezzel megadták az alaphangját mindannak, ami következett  hét esztendős uralmuk alatt.  Tömeges és nyilvános kivégzések kezdődtek: Kabulban  többnyire a futballpályán, a felső kapufára akasztották fel az iszlám törvények ellen vétkezőket, a nőket ugyanezért a kezdőkörben kövezték meg, másokat egyszerűen szitává lőttek.  (Ott voltam a tálibok utáni  első igazi focimeccsen. A kivégzéseket többnyire telt ház előtt rendezték meg, a mérkőzésen alig lézengtek néhányan. Erről ennyit...) Tilos volt a tánc, a zene, az Afganisztánban annyira kedvelt  sárkányeregetés, egy halálos ítélethez elegendő volt, ha két igazhitű megvádolt ugyanazzal valaki harmadik személyt.

 Eközben elkezdődtek a hegyek között a terrorista kiképzések,  folytatódott az ópiumtermesztés, bár  fogyasztását a tálibok tiltották.  Aztán következtek az Egyesült Államok területén elkövetett -  az egykori CIA-ügynök Oszama bin Laden személyéhez kötött - merényletek,  megkezdődött a terrorellenes hadjárat névre keresztelt világprogram, s Maszudot, az Északi Szövetség parancsnokát győzelemhez juttatta az amerikai katonai segítség. Igaz, őt magát egy kamerába rejtett pokolgéppel megölték, de személye legendává vált: ma is ott függ fényképe a közterületeken. 

 Az amerikai  beavatkozás elején  a húszmilliós Afganisztán egy főjére 80 dollár GDP jutott, tízből nyolcan analfabéták, heten alultápláltak voltak. Egymillió  ember élt az utcán, a lányok három százaléka látott iskolát belülről. A Nyugat tehát nekilátott megváltoztatni a szinte  megváltoztathatatlant.  Az Oxfam nevű brit segélyszervezet adatai szerint az ország 2002 óta több, mint 40 milliárd dollárnyi segélyben részesült, de  az összeg felét a helyi hadsereg és rendőrség kiképzése és felfegyverzése emésztette föl.

 Rájuk várna  az a feladat, hogy szavatolják a biztonságot már a 2014-es NATO-kivonulás előtt. Mert  nyárig  33 ezer amerikai katonát vezényelnek haza, a maradó 70 ezernek  és a többi ország katonáinak, közöttük  a magyaroknak is   az azt követő két  évben kell majd átadnia az afgán erőknek az ország feletti megbízható ellenőrzést. 
Kell, de inkább kellene.  A biztonsági helyzet ugyanis ma Afganisztánban  néhol rossz, máshol még rosszabb,  így abban az északi régióban (Baglánban) is, ahol a magyar tartományi újjáépítési csoport (PRT) tevékenykedik. A NATO erői kivonulnak Afganisztánból 2014 végéig, szögezte le tehát Anders Fogh Rasmussen, a NATO főtitkára.  De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az amerikai csapatok kivonulnak, és leoltják maguk után a villanyt, szépítette a  tényt egy négycsillagos jenki tábornok.
Éppen ez az, amitől a tálibokat leszámítva  egész Afganisztán retteg. Attól, hogy megismétlődik, ami a szovjet kivonulás után történt.  Tíz éve volt szerencsém meginni egy teát Rahim Sirzai afgán külügyminiszter-helyettessel, s ő akkor azt mondta a nyugati beavatkozásról: - Idejöttek, hogy eltávolítsák az al-Kaidát és a tálibokat. Remélem nem állnak meg félúton.
Ha most  erre a reményre emlékeztetném, biztosan megkeseredne a szájában a tea.

Néha egymással, máskor egymás ellen

Az ország  etnikai szempontból sokszínű. Az államnak nevet adó afgán, más néven pastu nép a legnagyobb létszámú, ám még ők sem érik el a lakosság felét. A  tádzsikok 27 százalékát adják a népességnek. A velük rokon hazarák (akik tádzsikul beszélnek) és a türk nyelvcsaládba tartozó  üzbégek  egyformán 9-9 százalékos  arányt képviselnek. A népek közötti feszültség szinte állandó.



Folytatjuk.

Ezek is érdekelhetik