A trianoni békediktátum következményei sok-sok zalai ember életét is alapjaiban változtatta meg

Az első világháború harcainak végét jelentő békerendszer által az ország mintegy 18 millió sokféle nemzetiségű lakójának változott meg az élete. Kisállammá váltunk, elveszítve történelmi és kulturális emlékhelyeinek nagy részét is. Alig több mint hétmillió magyar maradt az új-Magyarországon. Az elcsatolt területeken élő magyar ajkúak száma több mint hárommillió volt, ők hat másik államban találták magukat a békekötést követően.

A számadatok megmutatják a változásokat. Arról azonban, hogy mit jelentett ez a mindennapokban, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük az itt maradtaknak és azoknak, akik a határ túloldalára, ismerős, de mégis idegen földre kényszerültek, keveset tudunk.

Lenti környékén több település lakóit is érintette a határok meghúzása, majd az abból adódó következmények.

Nagy Béla, Nagy Béláné és a feleség édesanyja, Győri Rozália

Bödeházán járunk, a település egyik legidősebb lakója az 1922-ben született. Nagy Béla feleségével él, aki Szijártóházáról származik. Béla bácsi felidézve gyerekkorát, mesélt arról, hogyan élt a család a határok átformálását követően.

- Nagy volt a család, heten voltunk testvérek - meséli. Édesanyám Dobronakról származott, innen a harmadik község. Én már a csonka Magyarországon születtem, a szüleimnek, akiknek testvérei Kámaházán és Lendván éltek, nagy szomorúságot jelentett. Elszakította őket egymástól a határ. Gyerekkoromban minden átlépésnél igazolást kellett kérnünk a határőröktől, csak azzal mehettünk át a rokonokhoz.

Nagy Béla ma...

1923 után indulhatott meg a határtól 10 15 km-es távon belül lakók határszéli úti igazolvánnyal való közlekedése. Ezt azok kaphatták meg, akik ellen bűnügyi, államrendészeti vagy más kifogás nem merült fel. Érvényességi ideje egyes foglalkozásokat űzőknek egy év, másoknak két hónap volt, míg a magáncélból adott igazolványok három napra szóltak.

Felesége arról mesélt, hogy a határon reggel nyolc és délután négy óra között mehettek át és ez idő között tartózkodhattak odaát.

- Nekünk ez már természetes dolog volt, alkalmazkodtunk, túléltük, ahogy a sors alakította, de szegény anyósom sokat kesergett emiatt. A dobronaki temetőbe akart örökre megnyugodni, de ez a vágya sem teljesülhetett emlékezett vissza Nagy Béláné. A háború után teljesen lezárták a határt, anyósom pedig 1959-ben halt meg. Haláláig emlegette, hogy csak egyszer, még egyszer átmehetne a szülőfalujába, de hiába reménykedett.

... és hajdani tüzér katonaként.

A második világháborút követően, a 40-es évek végétől megszűnt a kapcsolattartás a családtagok között. Az idős házaspár arról beszélt, hogy a határon átnézni sem szabadott, a bokorban megbújva mutatták meg egymásnak az időközben született gyerekeket, a katonai jelenlét és ellenőrzés állandó volt ebben az időben.

Hancs Zoltán Gáborjánházán él

Hasonló emlékekről mesélt Gáborjánházán Hancs Zoltán is, kinek édesapja származott Dobronakról. A második világháború kitöréséig kettős birtokosként gondozták a földjeiket és a szőlőt, amit a határ kettészelt, de ők nem hagyták elveszni.

- 1933-ban születtem. Végigéltük a múlt század minden megpróbáltatását - kezdte. Gyerekkoromban igazolvánnyal jártunk át apámmal Dobronakra az unokatestvérekhez, 1941 után megint szabadon mehettünk a visszacsatolt Muravidékre. A háború után még a határba kaszálni is csak engedéllyel és katonai kísérettel mehettünk. Levelet se küldhettünk az ottaniaknak. 1961-ben, közel tíz év után kapott az egyik dobronaki rokon útlevelet, átjött hozzánk és elmesélte hogyan élnek Jugoszláviában.

A családot az 50-es évek elején az apa származása miatt kitelepítették az Alföldre, ellenségként tekintettek rájuk. Több mint egy év után tértek haza, a semmibe. Elölről kezdtek mindent, hiszen a család többi tagja a tőlük elzárt Jugoszláviában élt.

Sánczi Ferenc a lendvakecskési birtokán álló határkőnél

Ledvakecskésen ünnepi megemlékezések helyszíne az egykori határ. Sánczi Ferenc birtokán, az erdei úton áll a 469. számú határkő, ami a szétdarabolt Magyarország emlékét őrzi.

- Gyerekként nem értettem, miért nem mehetünk át szabadon az út másik oldalára, miért kell a határátlépéshez engedély - meséli az 1927-es születésű Sánczi Ferenc. Aztán 1945 után még rosszabb lett a helyzet. Lebontatták velünk az istállót, a pajtát, akik ott éltek kereshettek új otthont. Nyomsáv, kerítés és aknazár létesült ott, ahol korábban a mindennapi életünk zajlott.

Sánczi Ferenc (jobbra) fiatalon a családjával. Fotó: Kósa Róbert

Rokonság is maradt a határon túl, több unokatestvér is és közeli barátok, akikkel először csak a hetvenes évek elején találkozhatott.

- Elzárva éltünk, járőrök ellenőrizték az utakat. A laktanya a Tenke-hegyre vezető út mentén állt. Először 1966-ban lehetett kishatárátlépőt igényelni, de nem kaptam, mert háborús bűnösnek nyilvánítottak emlékezett vissza a munkatáborokat is megjárt egykori hadifogoly, aki kilenc év távollét után 1953-ban tért haza. Kérhettem volna a felmentésem, de azzal elismerem, hogy a hatóságnak van igaza. Feleségem sokszor kérlelt, tegyem meg és menjek vele a rokonokhoz, de 1971-ig vártam, majd 1972-ben kaptam igazolványt és felmentettek a háborús bűnök alól.

Elmondták, nem reménykedtek, hogy egyszer újra eljöhet az a szabadság, ami ma természetes. Szabadon mehetünk át a határon ugyanúgy, mint Trianon előtt, igaz, más országokba, de eltűnt a szögesdrót, az ellenőrzés, bezártak a határ menti laktanyák, a gondozatlan helyőrségeket pedig egyre inkább visszafoglalja a természet.