Nem tudunk már mulatni?

Rögtönzött ugyan az egerszegi házi koncert , és rég húzták már közösen az előadók, ráadásul a hallgatóság sem népesebb két főnél, de az élőzene varázsa így is érvényre jut, életkedvet csöpögtet a kis társaságba.

- Hogyne passzolna egymáshoz a két hangszer, az ötvenes években hegedűs, harmonikás, dobos triók zenéltek országszerte. Akkoriban kezdtem én is, előbb zongorázni tanultam, de 55-ben már tangóharmonikáztam. A Zrínyi-gimnáziumba jártam, híres harmonikazenekar működött ott, én be sem fértem... Aztán jött a főiskola, elhelyezkedtem, mellékállásban zenéltem tovább, és ma is ezt csinálom, nyugdíjasként - vezeti fel a beszélgetést Simonffy László, akivel a régi zenésztársnál, Szabó Istvánnál találkoztunk. Utóbbi képzett hegedűs, gyerekként a megyeszékhelyi Pálócziban tanult Darvas Istvántól, aztán a kustánszegi népi zenekar prímása, Márkus Gyula volt a mestere, így István 15 évesen már cigány felállású - két hegedűs, brácsás, cimbalmos, nagybőgős - zenekarban muzsikált.

- Később felvettek a kecskeméti konzervatóriumba is, de nem volt, aki finanszírozza a képzésemet, ezért szakmát tanultam. Sosem vendéglátóztam főállásban, de sok zenekarban játszottam, szalonzenét, népi muzsikát, amire igény volt. Fiatal koromban még illett szégyellni a hegedűt, a beatzenekarok mentek akkoriban, három gitárral, orgonával, dobbal, ezért én az idősebb korosztály mellett maradtam. Lassan tíz éve, hogy utoljára fellépésem volt - idézi a múltat István.

Miért fehér holló manapság a szórakozóhelyeken és a közösségi rendezvényeken a hagyományos , magyaros élőzene? Hová tűnt a muzsikaszó, hogyan vette át a szintetizátor az uralmat még faluhelyen is? Okokat keresünk, nosztalgiázunk, de nem bántjuk a mai báli-diszkós generációt . Végbement a korszakváltás, ezt muszáj tudomásul venni...

- Győrben, Budapesten és néhány nagyvárosban lehet még cigányzenekart hallani, de itt helyben nem működnek ilyenek. A kilencvenes évek elején megszűnt a cigányzene Egerszegen, és országszerte ugyanez a helyzet. Felbomlott ugyanis az állami vendéglátóipari vállalat, ami korábban fizetést adott a zenészeknek, a helyébe lépő magánvállalkozók pedig már nem tudták vagy nem akarták kigazdálkodni ezt a költséget. Pedig korábban a magyar vendéglátóegységeknek patinát adott a cigányzenekar. Hogy mást ne mondjak, az egerszegi Bárányban dobogót építettek a zenészeknek, ott ez állandó attrakció volt - emlékszik vissza Szabó István. Szerinte ma is megtérülhetne a befektetés, ha a vendéglátóhelyek újra minőségi muzsikával fogadnák a közönséget.

Ennek persze anyagi akadályai lehetnek: egy hagyományos zenekar legalább négy, de inkább öt tagból áll, a prímhegedűs mellett másodprímás vagy klarinétos is tartozik hozzá. Az öt zenésznél nyilván olcsóbb kifizetni egyet, a szintetizátorost.

- Más gond is akad: a helyzet az, hogy ma már a harmincas, de olykor az ötvenes korosztály sem tud mulatni - folytatja István. - A nóták, dalok szövegét a legtöbben nem ismerik, inkább a csujjogatás megy éneklés helyett. És vajon ki áll fel táncolni manapság? Még a füredi Anna-bálon sem tudta a közönség jó része, hová tegye a lábát keringő közben...

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Győrben, Budapesten és néhány nagyvárosban lehet még cigányzenekart hallani, de itt helyben nem működnek ilyenek. A kilencvenes évek elején megszűnt a cigányzene Egerszegen, és országszerte ugyanez a helyzet. Felbomlott ugyanis az állami vendéglátóipari vállalat, ami korábban fizetést adott a zenészeknek, a helyébe lépő magánvállalkozók pedig már nem tudták vagy nem akarták kigazdálkodni ezt a költséget. Pedig korábban a magyar vendéglátóegységeknek patinát adott a cigányzenekar. Hogy mást ne mondjak, az egerszegi Bárányban dobogót építettek a zenészeknek, ott ez állandó attrakció volt - emlékszik vissza Szabó István. Szerinte ma is megtérülhetne a befektetés, ha a vendéglátóhelyek újra minőségi muzsikával fogadnák a közönséget.

Ennek persze anyagi akadályai lehetnek: egy hagyományos zenekar legalább négy, de inkább öt tagból áll, a prímhegedűs mellett másodprímás vagy klarinétos is tartozik hozzá. Az öt zenésznél nyilván olcsóbb kifizetni egyet, a szintetizátorost.

- Más gond is akad: a helyzet az, hogy ma már a harmincas, de olykor az ötvenes korosztály sem tud mulatni - folytatja István. - A nóták, dalok szövegét a legtöbben nem ismerik, inkább a csujjogatás megy éneklés helyett. És vajon ki áll fel táncolni manapság? Még a füredi Anna-bálon sem tudta a közönség jó része, hová tegye a lábát keringő közben...

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Győrben, Budapesten és néhány nagyvárosban lehet még cigányzenekart hallani, de itt helyben nem működnek ilyenek. A kilencvenes évek elején megszűnt a cigányzene Egerszegen, és országszerte ugyanez a helyzet. Felbomlott ugyanis az állami vendéglátóipari vállalat, ami korábban fizetést adott a zenészeknek, a helyébe lépő magánvállalkozók pedig már nem tudták vagy nem akarták kigazdálkodni ezt a költséget. Pedig korábban a magyar vendéglátóegységeknek patinát adott a cigányzenekar. Hogy mást ne mondjak, az egerszegi Bárányban dobogót építettek a zenészeknek, ott ez állandó attrakció volt - emlékszik vissza Szabó István. Szerinte ma is megtérülhetne a befektetés, ha a vendéglátóhelyek újra minőségi muzsikával fogadnák a közönséget.

Ennek persze anyagi akadályai lehetnek: egy hagyományos zenekar legalább négy, de inkább öt tagból áll, a prímhegedűs mellett másodprímás vagy klarinétos is tartozik hozzá. Az öt zenésznél nyilván olcsóbb kifizetni egyet, a szintetizátorost.

- Más gond is akad: a helyzet az, hogy ma már a harmincas, de olykor az ötvenes korosztály sem tud mulatni - folytatja István. - A nóták, dalok szövegét a legtöbben nem ismerik, inkább a csujjogatás megy éneklés helyett. És vajon ki áll fel táncolni manapság? Még a füredi Anna-bálon sem tudta a közönség jó része, hová tegye a lábát keringő közben...

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

Ennek persze anyagi akadályai lehetnek: egy hagyományos zenekar legalább négy, de inkább öt tagból áll, a prímhegedűs mellett másodprímás vagy klarinétos is tartozik hozzá. Az öt zenésznél nyilván olcsóbb kifizetni egyet, a szintetizátorost.

- Más gond is akad: a helyzet az, hogy ma már a harmincas, de olykor az ötvenes korosztály sem tud mulatni - folytatja István. - A nóták, dalok szövegét a legtöbben nem ismerik, inkább a csujjogatás megy éneklés helyett. És vajon ki áll fel táncolni manapság? Még a füredi Anna-bálon sem tudta a közönség jó része, hová tegye a lábát keringő közben...

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

Ennek persze anyagi akadályai lehetnek: egy hagyományos zenekar legalább négy, de inkább öt tagból áll, a prímhegedűs mellett másodprímás vagy klarinétos is tartozik hozzá. Az öt zenésznél nyilván olcsóbb kifizetni egyet, a szintetizátorost.

- Más gond is akad: a helyzet az, hogy ma már a harmincas, de olykor az ötvenes korosztály sem tud mulatni - folytatja István. - A nóták, dalok szövegét a legtöbben nem ismerik, inkább a csujjogatás megy éneklés helyett. És vajon ki áll fel táncolni manapság? Még a füredi Anna-bálon sem tudta a közönség jó része, hová tegye a lábát keringő közben...

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Más gond is akad: a helyzet az, hogy ma már a harmincas, de olykor az ötvenes korosztály sem tud mulatni - folytatja István. - A nóták, dalok szövegét a legtöbben nem ismerik, inkább a csujjogatás megy éneklés helyett. És vajon ki áll fel táncolni manapság? Még a füredi Anna-bálon sem tudta a közönség jó része, hová tegye a lábát keringő közben...

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Más gond is akad: a helyzet az, hogy ma már a harmincas, de olykor az ötvenes korosztály sem tud mulatni - folytatja István. - A nóták, dalok szövegét a legtöbben nem ismerik, inkább a csujjogatás megy éneklés helyett. És vajon ki áll fel táncolni manapság? Még a füredi Anna-bálon sem tudta a közönség jó része, hová tegye a lábát keringő közben...

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

Azért a hegedű ma is a népszerű hangszerek közé tartozik, István szerint főleg az országosan elismert, a médiában szereplő előadóknak, például Illényi Katicának, a Princess-lányoknak vagy Mága Zoltánnak köszönhetően. Az ugyanakkor nem segíti az élőzene terjedését, hogy alapvető képzettség nélkül is zenésznek mondhatja magát bárki - teszi hozzá.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Régen az Országos Szórakoztató-zenei Központban, az OSZK-ban kellett vizsgázni ahhoz, hogy működési engedélyt kapjon a zenész. Négyévente számon kérték a tudást, aki sikeresen teljesített, oklevelet kapott. Én 88-ban vizsgáztam utoljára, akkor szüntették meg a rendszert, majd a kilencvenes évek közepén újraindították, de a követelmény kisebb lett.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

Mint mondja, nemcsak a városokban pörögtek az együttesek, a Göcsejben minden falunak megvolt a saját zenekara. Kiváló zenészek játszottak Zalában, István példaként Takács Ferencet, az Albatrosz korábbi ritmusgitárosát említi, vele sokáig muzsikált együtt.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Lagziba, bálba azért még néha elhívnak, főleg Egerszeg és Zalalövő között - veszi át a szót Simonffy László, a harmonikás.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Ha jól emlékszem, Pistivel '97-ben játszottunk utoljára zenekarban. Én egyébként sosem ebből éltem, megvolt mellette a munkám, de azért szép bevételhez lehetett jutni időnként. Például '60-tól '73-ig a dobosként játszó feleségemmel léptünk fel, Bagodban laktunk akkoriban. Előfordult, hogy egyhavi fizetést is megkerestünk egyetlen alkalommal. Ha felkérést kaptam, de azt mondtam, nem érek rá, még a lakodalmat is áttették arra a hétvégére, amikor el tudtam menni. Igyekeztünk haladni a korral is: a dalokat, amiket a táncdalfesztiválon hallottunk, másnap már játszottuk a bulikban.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

Persze Simonffy László korántsem volt egyedül a pályán. Nemrég összeszámolta: ő maga legalább 120 emberrel zenélt együtt (István, koránál fogva csak 42-ig jutott). Nyilván a keresletre sem lehetett panasz, a háromnapos lakodalmak idején például szombattól hétfő estig foglalkoztatták a zenészeket.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.

- Tánc, vacsora, megint tánc, éjfélkor menyasszonytánc, utána két órán át nótázás: ez volt a sorrend. Előtte a lakodalmas menetben is zenéltünk, a távozó vendégeket pedig ki kellett kísérni, muzsikaszóval. Akár télen is, olyankor azon aggódtunk, nehogy tönkremenjen a hangszer a nagy hőmérséklet-különbségek miatt - mondja László. Aztán megjegyzi: ma már nyugdíjas-találkozókra, hegyi összejövetelekre, név- és születésnapokra jár főleg. A lakodalom ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - olyan lett, mint a diszkó.