Hétvége

2008.10.22. 02:29

Nem hagyjuk ott a havert

<b>Zalaegerszeg</b> - Huszonhat éves volt, mikor a fővárosban kitört a forradalom. Mint megannyi pesti srác, ő is fegyvert fogott és a Baross téri csoport tagjaként (testvéreivel együtt) szembeszegült az agresszorral, az utált rendszerrel. Nem hősiességből, csibészségből.

Horváth A. Attila

Csap Lajos ma - kalandos világjárás után hazatérve - Nagykanizsán él. Egyike a mind kevesebb szemtanúnak, aki nemcsak hallomásból tud 1956 forradalmáról, hanem maga is kivette részét a budapesti harcokból. Ott volt valamennyi fontos helyszínen: látta a Parlament ablakából szónoklatot kezdő, majd visszahőkölő Nagy Imrét, a rádió épülete előtti tömegben állva hallotta Gerő vérlázító, a pesti népet csőcseléknek minősítő beszédét, s annak is tanúja volt, amint a földre döntött Sztálin-szobornál hosszú sorokban várakoznak az emberek, hogy végre kalapácshoz jussanak, és odasózhassanak egyet a bukott diktátornak. És persze harcolt, az októberi első összecsapásoktól egészen november 9-éig, az orosz megszállók ellen. Történetét még dióhéjban sem lehet összefoglalni egyetlen cikk keretei között - a forradalmi személyes élményeket megörökítő naplója is több száz oldalra rúg, hát még az az írás, amelyben menekülését, majd dél-afrikai letelepedését, az ottani magyar közösség életét meséli el... Így aztán marad a szemezgetés:

- Egyszerű 56-osok voltunk, nem parancsnokok. Mindenki a saját bőrét vitte vásárra, nem volt bennünk tudatos hősiesség, csak úgy tetünk, mint a korunkbeli csibészek: a havert nem hagytuk ott a bajban - mondja Csap Lajos, aki nem dicsekszik, sőt, sokszor humorral, iróniával emlékezik. Naplójának részletessége azonban megdöbbentő: szinte percről percre, utcáról utcára haladva leírja, mi, hogyan történt vele és csapatával a pesti flaszteron.

- Október 23-án, kedden a munkahelyemen, a Kerámia Kisipari Szövetkezet Hársfa utcai részlegében hallottuk a rádióban, hogy az egyetemista diákok Petőfi-szobor előtti tüntetését betiltották. Kis idő múlva visszavonták a tilalmat, s egy darabig ezen élcelődtünk. Úgy két óra tájban mondtam a rangidősnek, hogy elmegyek és megnézem, mi történik valójában. Ő viccelődve intett: vigyázz, mert lehet, hogy lőnek . Majd hozzátette: elég széles a vállad, hogy legalább két ember elől elfogd a golyót . Nevetve váltunk el, mit sem gondolva az események gyors és váratlan alakulására.

Aztán a forgatag közepén találta magát. A rádióhoz például azért indult el sokadmagával, mert nem tudták, mi lett a sorsa a 16 pontot beolvasó diákoknak. Egyre nagyobb tömeg követelte, hogy engedjék ki őket, a helyi ávósokkal összetűzésbe is keveredtek, majd, vonulás közben leszedték a vörös csillagot a Gellért szálló mögötti kórházról, egy buszon pedig lőszert szereztek. Mire a Kálvin térre értek, már lövöldözés zajlott:

- Én is egy fa mögé húzódtam egy puskás fiatalember mellé. Lehetett úgy húszéves, térden állva adott le célzott lövéseket a szemben lévő ablakokra. 5-10 percig statisztálhattam, amikor feljajdult, hogy meglőtték. Letette a puskáját, és én folytattam ott, ahol ő abbahagyta. A géppuskatűz hatására hamarosan elcsendesedtek az ávósok.

Csap Lajos a későbbiekben is a rádió környékét járta társaival: ott volt, amikor a felkelők behatoltak, és látta, amint a szélrózsa minden irányába jelzőrakétákat lőnek szét a tetejéről az ávósok, hogy jelezzék: nem tudják tovább tartani az épületet.

Néhány további szemelvény - az Astoria mögött, a Magyar utca sarkán járunk.

- Egy zömök, kopaszodó fiatalember alig nyolc-tíz méterre tőlem lefeküdt a járdára, azzal a tervvel, hogy kilövi az orosz páncélkocsit. Mondtam neki, hogy legyen elővigyázatos, mert géppuskával lőnek, és a géppuskás fedezékben van. Nem számít , mondta, én mesterlövész voltam a katonaságnál . Hogy talált-e vagy sem, nem tudom, de őt eltalálták, a jobb halántékán csörgedezni kezdett a vér. Egyetlen jajszót sem hallottunk tőle, csak elejtette a puskát, és keze-lába rángatózni kezdett. A háta mögött álló srácok húzták vissza, és elvitték a Károlyi-kert felé. Nem hiszem, hogy túlélte volna az orosz páncélkocsival vívott személyes párviadalát.

Később az Igazság című forradalmi újság osztogatásába kezdtek, s így jutottak el Kispestre, ahol egy erős fegyveres szervezet vezetőjével találkoztak. Azt mondta az illető, oda még orosz nem tette be a lábát... A helyi rendőrőrsöt mindenesetre képes volt lefegyverezni ez a csoport.

Ugrunk az időben pár napot. Amikor Király Béláék elkezdték szervezni a nemzetőrséget, Csap Lajosék (a Baross tériek) egyből csatlakoztak, s Dudás József lett a parancsnokuk. A fegyveres ellenállás ekkortól élesedett igazán.

- A Nefelejcs utcában a Keleti pályaudvar irányából géppuskával lőni kezdtek a csoportra. A fiúk megkísérelték az átrohanást. A harmadik kísérlet már balul ütött ki: bár jól startolt és teljes lendülettel futott, a túloldal elérése előtt eltalálták az egyik húsz év körüli géppisztolyos legényt. Az előtte átért társai a kezénél fogva húzták ki a tűzvonalból. Szidta az oroszokat mint a záporeső: ellőtték a tö..met! , sziszegte. Mikor lehúzták a nadrágját, és mondták neki, hogy a combját érte a golyó, mindjárt jobban érezte magát.

Ők amúgy a 8. egyetemi zászlóalj titulust kapták, holott egyetlen egyetemista sem volt köztük, mondja derűvel Csap Lajos. Később a Thököly úti vegyipari technikumba vették be magunkat, innen indítottak rajtaütéseket, illetve terjesztették röpcéduláikat. Végezetül egy kis epizód a november 6-án történtekből:

- A bátyámnak sehogy sem tetszett ez az iskolaépület, mert, ahogy mondta, csupa ablak, ide bárhonnan belőhetnek. Nemcsak téged, hanem a sokszorosítógépet is eltalálhatják, s egyiket sem lehet pótolni, mondta. Fogtuk a sokszorosítót és az igazgatói szoba előtti folyosóról levittük a félemeleti lépcsőfordulóhoz. Gondoltuk, a vastag betonlépcsőfokok legalább a kézifegyverek elől biztonságot nyújtanak. Szépen elkezdtük gyártani az aznapra esedékes röpcédulákat. Még a felénél sem voltunk, amikor a Szent Domonkos utca irányából hangos dübörgés hallatszott. Egymásra néztünk, s a bátyám felordított: Jönnek a tankok! Elő a benzines üvegeket! . A bátyám átugrott a kerítésen a sarokra, hogy értesítse a géppuskást és a többieket. Már a nyakunkon voltak, amikor a golyószórósunk mellől felkaptam egy benzines üveget. Ugyanekkor a mellettem lévő tanári szobából és az emeleti tantermekből tucatszámra repültek ki a benzines üvegek és a kézigránátok. A tank (a rajta fürtökben lógó orosz katonákkal) kigyulladt, de folytatta az útját. Amikor a gépágyúkat vontató két teherautó, szintén fürtökben lógó katonákkal az ablakunk alá ért, egy óriási fülsiketítő dörrenés rázta meg a levegőt, az épületet és minket is. A teherautókat egy másik tank követte, az adott le egy lövést a mi irányunkba, de elcsúszott mellettünk, s a sarokház tűzfalát találta el, úgy első emeleti magasságban. Jó méteres lyukat ütött rajta. Az orosz gyalogság láttán mindannyian a lépcső és a bejárat felé rohantunk, megerősíteni a kapuőrséget. A második emeletről, nagy lelkendezve, a géppisztolyát magasra tartva rohant le emberünk, a tornatanárjelölt. Kipirult arccal mondta, hogy érdemes volt kosaraznia, mert eltalálta az égő benzines palackkal a tankot. Még ebben az izgalmas pillanatban is elvigyorogtuk magunkat...

Ezek is érdekelhetik