Idén 70 esztendős Budaházi Tibor Munkácsy-díjas festőművész

Példaképek a falon

Teljesen véletlen az egybeesés, éppen február elsején, azaz hetvenedik születésnapján kerestük fel Budaházi Tibort csácsi műteremlakásában. A ház hatalmas belmagasságú nappalijában több, ember nagyságú festménye, a Vigadóba készülő legújabb „kísérletek”: talán nem árulunk el technikai titkot, összenyomott tojástartók lapulnak a festékrétegek alatt. A műteremben egy másik hatalmas alkotás, az asztalokon a hozzájuk készült mini festményvázlatok. Akkora méretben ne menjen mégse pocsékba a festék, mondja mosolyogva az egerszegi művész. A falon két elsárgult, bekeretezett fotón a példaképek: Picasso és Barcsay Jenő festőművész, a Művészeti anatómia című könyv szerzője.

- A két mester, akik a munkásságomat keretbe foglalják, őket tartom a legnagyobbaknak. Picasso végtelen nagy szabadsága, a kísérletező típusa és a minőségre való törekvése volt az útmutató egész életemben. A magyar képzőművészet egyik legnagyobb alakját, Barcsay mestert pedig annyira tiszteltem, hogy fiatalkoromban többször felkerestem Szentendrén. Kiderült, annak ellenére, hogy nem volt közösségi ember, nagyon örült a társaságnak, bár én mindig félve és áhítattal nyitottam be hozzá. Az aszketizmusa, utolsó korszakának letisztultsága tetszett leginkább, és ahogy felépítette pályáját. Mindent a művészetének rendelt alá nagy alázattal, nem akart senkinek megfelelni.

Több neves magyar is megfordult gyermekkora helyszínén, Nagypeleskén

Budaházi Tibor a partiumi Kőszegremetén született, gyerekkorában családja a magyarlakta, határszéli, nyolcszáz házas Nagypeleskén lakott. Otthonuk gazdag könyvtárában olvasott, édesapja tanító volt a faluban. Azon kevesek közé tartozott, aki bekerült ötödikesként az állami rajziskolába, majd a Szatmárnémeti Képzőművészeti Gimnáziumba. A három megyéből összesen tízen érettségiztek képzőművészetből az évfolyamon, tizennégyen pedig a zeneművészeti szakon.

- Furcsa, nem mindennapi falu Nagypeleske, megfordult ott Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, valamint Petőfi Peleskén írta meg Amott az a hegy című versét, miközben Erdődön tartózkodó menyasszonyára gondolt. A falu földbirtokosa, Rátz Péter maga is festő volt, a nagybányai festőiskola vezetője. Később ugyancsak a faluból származott a nagybányai művésztelep másik vezetője, akit már személyesen is ismertem, Mikola András nagymamám osztálytársa volt. Ilyen környezetben nevelkedve nem akartam én más lenni, mint festő. Édesapámtól pedig – aki megmentette a falut a felszámolástól - a kitartást, a szívósságot örököltem. Életemben az első igazi pofont akkor kaptam, amikor érettségi után nem vettek fel a kolozsvári művészeti egyetemre, mivel román nyelvből nem kaptam meg a jóváhagyást, elutasítottak. Ezer felvételiző közül én voltam a harmadik legjobb. Hiába fellebbeztem, a rektor kijelentette, hogy sosem fognak felvenni.

Hazát cserélt, nem bánta meg, otthonra lelt Zalaegerszegen és a kortárs magyar művészeti életben

Ez volt az a pont, amikor Budaházi Tibor úgy döntött, hogy amint lehet, Magyarországra jön, igaz mintegy tíz évébe telt, mire Zalaegerszegen letelepedett. Első munkáit a helyi Fiatal Művészek Stúdiójában mutatta meg, a tagok közül eleinte csak Gábriel Józsefet ismerte, azóta az egykori stúdiósok a legjobb barátai lettek. Különösen hálás Sipos Imrének, a megyei tanács akkori kultúra felelősének, aki azt tanácsolta, hogy szerezzen művésztanári diplomát. Így felvételizett Szegedre, a tanárképző főiskolára, ahova hat évig járt, elvégezte a mesterképzést is. Fiatalként a 14 négyzetméteres albérletnek is nagyon örült: volt családja, munkája, otthona. Éjszaka születtek a kis méretű grafikák, a gyerekágy melletti bakon és rajztáblán. Hamar kiállító művésszé vált. A zalaegerszegi stúdiósok bemutatkozhattak többek között a budapesti Ernst Múzeumban, a főváros egyik legjobb kiállítótermében. A Munkácsy-díjas festőművész olyan tárlaton is részt vett ott, amit Aczél elvtárs egy nap múlva bezáratott. Az évek alatt egymást követték a hazai és nemzetközi alkotótáborok, tagja lett a képzőművészeti társaságoknak. A Duna Galériában 35 évesen nyílt önálló kiállítása, negyvenévesen a Pesti Vigadóban. Felkérésre elkészítette a Mindszenty-gimnázium zárdakápolna üvegablakait. Néhány évvel ezelőtt a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként új lendületet vett munkássága. Otthonosan érezte magát az antik emlékek között, s önbizalmát növelte a múzeumok kortárs tárlatait nézve a felismerés, nem kell szégyellnie művészetét, bárhol megállja helyét a világban. Öt év múlva a Római töredékek sorozatával egyéni tárlaton mutatta be impresszióit. Az egykori ifjonti művészi hév pedig leegyszerűsödött, letisztult.

- Mindenhol dolgoztam, nem nyaralni mentem a művésztelepekre vagy Rómába sem – feleli mosolyogva a régi emlékeket felidézve. - 2001 óta lakunk Csácsban. Üres telket vettem, a Csipkeházaknál található emeleti műtermet visszaadtam, építettem magamnak sajátot. És aköré a családi házat. Nekem szükséges az alkotáshoz a csend. Hét éve vagyok nyugdíjas, ám figyelek arra, hogy mindig ott legyek a kortárs művészeti vérkeringésben, folyamatosan küldöm a képeimet a kiállításokra, nem ritkán egyszerre több pályázatra. Állandóan figyelem a kulturális híreket, a közösségi médiában ugyanúgy otthon vagyok.

A Munkácsy-díjjal elismert festőművész és grafikus ma is rendíthetetlenül kísérletezik, miközben tudja, hogy nem véletlenszerű semmi, ő irányítja az életét. Természetesen hálás azért az isteni kegyelemért, ami végigkíséri életét.

A művészettörténész kedvenc Budaházi-műve

A sors érdekes fintora, hogy a jubileumi egerszegi tárlat rendezője, dr. Kostyál László PhD művészettörténész, a Zalaegerszegi Múzeumok Igazgatóságának igazgatóhelyettese, a Göcseji Múzeum tudományos igazgatója ugyancsak 1985-ben érkezett a Zala vármegyeszékhelyre, ahogy a Munkácsy-díjas festőművész. A közelmúltban felújított épületben működő közgyűjtemény valóban impozáns tere lesz a válogatásnak, amelyben mindenképpen szerepelni fog a múzeum által őrzött, 14 lapos Ómagyar Mária siralom sorozat, a kortárs keresztény művészet igazi gyöngyszeme, amivel a Millennium előtt tisztelgett a művész. S hogy a művészettörténész szemével miként látjuk a vargabetűs életutat bejárt kortárs egerszegi alkotót? Dr. Kostyál László szerint Budaházi Tibor mindig a maga útját járva szól többségében a kifinomult ízlésű műértőkhöz vagy éppen szakrális témájú művészetével a szélesebb közönséghez.

- Budaházi Tibort sohasem sodorták el az izmusok, nem ragadt le egy stílusnál. Önálló, öntörvényű, szabad és kísérletező festőművész. Szerencsés, mivel úgy tud öntörvényű lenni, hogy közben megszólítja a nézőket. Legyünk őszinték, ez nem mindenkinél jön össze. A vallásos irány meghatározó, ám jól érzi, követi, egyben alakítja a kortárs trendeket, ami valószínűleg közrejátszott abban, hogy Munkácsy-díjat kapott a közelmúltban – jelezte a művészettörténész. - A római ösztöndíj valóban nagy hatással volt rá, ám a emlékezzünk arra is, hogy saját bevallása szerint a szegedi egyetem is sokat alakított a szemléletén, gondolkodásán. Számos művésztelep résztvevője, s ezek a közösségi találkozók is nagy mértékben csiszolták, befolyásolták munkásságát.

- A művészettörténésznek akad kedvenc Budaházi-műve?

- Azt kedvelem benne, hogy ő egy hívő, vallásos művész, ám művészete nem kifejezetten szakrális, sokkal szubjektívebben közelíti meg azt, mindezt mégis úgy, hogy vállalható egy dogmatikában jártas ember előtt is. Szabadabban használja az ikonográfiát, de nem annyira szabadon, hogy elrugaszkodjon a bibliai tartalomtól. Az Ómagyar Mária siralom sorozata a kedvenceim között van, de megemlíthetném a színházi VITRIN-kiállításon látható vagy a Zala Vármegyei Tárlatra küldött anyagát. Szeretem a különleges, raszteres, konstruktív szerkezetre épített, bélyegző lenyomatú figurákkal az apokaliptikus, biblikus jeleneteket elénk táró festményeit. Muzeológusként különösen kedves számomra, ahogy eléri azt a hatást, mintha a földből, régészeti leletként kerülnének elő a festményei.