Filmkritika

2023.09.16. 18:00

Poirot kísértetei

Kenneth Branagh Agatha Christie­feldolgozásai két dologtól lettek emlékezetesek. Poirot röhejes bajszától és az impozáns sztárgárdától.

Péter Zsombor

Hercule Poirot (Kenneth Branagh) a film egyik jelenetében

Egyébként mind a Gyilkosság az Orient expresszen, mind a Halál a Níluson maximum a közepes szintet ütötte meg. Nem voltak borzalmasak, ellenben iszonyatosan jellegtelenek. A trilógiává bővülő sorozatban most egy kevésbé ismert történetet dolgoztak fel, mely a Halloween és halál című regényen alapul. 

Hercule Poirot (Kenneth Branagh) visszavonultan él Velencében, amikor megjelenik régi ismerőse, a sikeres író. Ariadne Oliver (Tina Fey) egy szeánszra invitálja, melyet a neves médium, Mrs. Reynolds (Michelle Yeoh) tart. A detektív nem hisz a természetfelettiben és elvállalja, hogy leleplezi az esetleges csalást, csakhogy történik egy gyilkosság. 

Az előző két Branagh-féle adaptáció a két talán legnépszerűbb Agatha Christie-regényt dolgozta fel. Ez a reklámnak jót tett, de sem a sztori, sem a stílus nem tartalmazott semmiféle frissességet, autentikusságot. A Szeánsz Velencében ebből a szempontból előnnyel indult, ugyanis az alapanyagot kevesebben ismerik, illetve tisztán látszott, hogy az irány a misztikum felé fordul. A rendező szabadon kezeli a könyvet, változott a helyszín, az áldozat kiléte, szinte csak a vázat tartotta meg. Velence gondolái, kanálisai és összetéveszthetetlen látképe megadja a miliőt, ám Branagh a színes-szagos világ helyett a város komorabb oldalát mutatja be, patkányokkal, ódon épületekkel és rengeteg esővel. A könnyed és viszonylag gyors felvezetés után már útnak is indulunk a le­lakott palazzóba, ahol a házigazda halloweeni ünnepséget tart, majd jöhet a szellemidézés. Mivel egy Poirot-filmet nézünk, érkezik a gyilkosság, ennél mélyebben kár belemenni a konfliktusba. Noha szó nincs róla, hogy annyira komplikált lenne, sőt az ügy kifejezetten egyszerű, de a felfedezés, a kirakós összerakása mindig ad egyfajta pluszt az élménynek. A nyomozás menete szintén nem túl komplex, hősünk minden egyes jelenlévőt kihallgat, kiderülnek múltbéli titkok, felszínre törnek elfojtott érzések, és körvonalazódnak a motivációk. Senkiben nem bízhatunk. Bajszos belgánk fejében kezd összeállni a kép. Vagyis kezdene, ha az érzékszervei nem űznének vele csúf játékot. Ebben rejlik a Szeánsz Velencében igazi ereje. Felépítésében a tradicionális, ponyvaszerű krimik vonalán mozog, körítésében viszont képes egy kis extrát adni. Biztos vagyok benne, hogy Branagh számtalanszor látta a ’60-as évek klasszikus horrorjait, mert rendre visszaköszönnek Az ártatlanok vagy A ház hideg szíve bizonyos pillanatai. Nem akar igazi zsánermozi lenni, olykor mégis ügyesen játszik a feszültséggel és az ijesztőnek szánt elemekkel. Nem feltétlenül sikerült kiaknázni mindent, ami a spiritualitás kontra észérvek vezérelte nézőpontokban rejlik, atmoszférateremtésben azonban jelesre vizsgázik a film. 

Színészi fronton nincs akkora sztárparádé, mint a korábbi felvonásokban, de nem is volt rá szükség, mindenki hozza a kötelezőt, és még a főhős sem akkora ripacs. 

A Szeánsz Velencében az eddigi legjobb Branagh–Poirot-kaland, noha ez önmagában nem jelent semmit az erősen feledhető elődök fényében. Most sincs szó semmi kiemelkedőről, az eset letisztult, egyszerű, a megoldás és a gyilkos kiléte egyértelmű, maximum az okokat kell tovább keresni, s a karaktervezetésben sem történt előrelépés. A horrorisztikusabb felütés és a hangulat mégis hatásos, és végre az összkép is egyedibb. Ez a szellemjárás sem fog sokáig velünk maradni, de legalább nem is felejtjük el rögtön a moziból kifelé menet. 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!